A „muss sein”-ból magyarított muszájban nemcsak az idegent üldözte a nyelvtisztító buzgalom már kisdiák koromban is – amikor még azt se nagyon értettem, mi bajunk vele –, hanem a feleslegeset is, merthogy van rá jó magyar szavunk: a kell.
El is fogadtam én ezt érvnek – és nemcsak gyerekként –, olyannyira, hogy volt idő, mikor úgy csapkodtam a csatában vele, mintha valami purifikátor istenektől kaptam volna kardnak. És csak amikor – nagysokára – megmutatta magát sok más különbsége is a kettőnek, akkor láttam meg, hogy gazdagabbak lettünk a jövevénnyel, nemcsak eggyel többen, és hogy ami a kezemben csattog, az csak cséphadaró. Mert az a gazdagodás nemcsak szókincsbeli – nyelvi –, de gondolkodásbéli is lett azzal a törvénnyel, amit nélküle nem is lehetett eladdig kifejezni: hogy ami csak kellene, nem muszáj annak okvetlenül lenni, de aminek muszáj, annak lennie kell.
Elbohóckodnék ezzel szívesen még egy keveset, ha már úgy látszik, mintha azt is tenném, de nem logikai bakugrások humorát keresem itt, hanem azt, hogy mitől szigorodott el az egyik a másik mellett, noha ikrek, még hogyha nem egy nyelven beszélnek is, és amit mondanak, az se ugyanaz. Mert kell, hogy a „kell” mást jelentsen, mint az a másik, ha mindkettőnek lenni muszáj.
Azt gondolná az ember, hogy a beszélni tanulás utánzás csupán, hogy úgy ragad ránk a szókincs – az anyanyelvünké is –, mint madárra a fütty. Meg-megbotlik ugyan az elején a trilla, de aztán úgy ül meg a nyelvünk hegyén tudásnak, hogy ki se akarjuk fújni, amit a másik ágon az a másik, akármilyen szépen is dalol. De nem így lehet ez. Ilyen habkönnyű tanulás nincsen. Minden valamitérő emberi érték kínban születik, akár maga az ember, aki kiszenvedte a világra, fölnevelte megmaradónak, önmaga részének, sőt egynek önmagával: tudásnak, hitnek, kapaszkodónak – holtáig tartónak, és megtartónak is. Mégis jobban szeretjük a „fából vaskarikát” – ami nincs. Csak mert könnyebb. Pedig a „mindenkinek megvan a maga keresztje” szólásunk azt is jelzi, hogy régóta tudjuk: teremt az élet alkalmakat a nem játszva tanulásra is bőven.
Nekem akkor – olyan életkoromban – nyílt meg először a muszáj iskolája, amikor még a „kell” szigorát se éreztem igazán verésnek. Az „erre se-arra se” telik szegénység nyomása nagyobbacska volt ugyan rajtunk, de az talán nomád korunk óta mindig, és olyan sokunkon a környezetemben, hogy nem lógtam ki vele nagyon a sorból. Iskolákba is járhattam, és mert az akkor volt, a nagy háború alatt és után, amikor mindenki éppen csak elvolt valahogy, és mert az „új világ” inkább adott – ha csak lehetőségek ígéretét is –, mint elvett; nem volt mit visszasírnom. Változatlanul szegény voltam akkor is, amikor már dolgoztam, de mások se voltak sokkal gazdagabbak, és így nem kellett irigykednem. A „dugva” tehetősek is talpaltatták az öreg cipőt új helyett, akár csak én, és ha nagyon csöpögött a mélyhűtött brazil hús a hentesnél, ők is vettek inkább krumplit. Egyszóval, nem éreztem, hogy rosszul élek, pláne hogy csak én.
De azoknak a padlássöprőn nyaraknak valamelyikén egy eladdig ismeretlen nyugtalanság kezdett erősödni bennem. Pedig akkor született a kislányunk, a fülem se látszott ki a boldogságból, meg én se a tervekből. Történész akartam lenni. Hátizsákszám hordtam a könyveket az egyetemi könyvtárból, jegyzeteket csináltam, cikkeket irkáltam, mint aki el akar tudósodni. Pedig akkor már nem illegette magát csípőre tett kézzel a kivagyiság bennem – kitüntetéses tanári diplomám okán. Megismerkedtem egy kiváló helytörténésszel, aki akkor éppen segédmunkás volt az épülő hatos betonútnál, és tudása fényénél úgy beleláttam önmagamba, hogy majdhogynem elment a kedvem a tudománytól. Sok mástól meg más miatt.
Körzeti cséplőgép-ellenőrként én számítottam ki, hogy mennyit kell miből vennie még a gazdának valahol, hogy a beszolgáltatást teljesíteni tudja. És én akkor már tudtam egyet s mást arról, aki nem tudta. Így történt, hogy mire kiürültek a padlások és a „félretett” zsákok is a polyvában, úgy megrázta magát a történelem, hogy elébb összefutottunk megtudakolni: mi lesz, s aztán széjjel, mert hamarosan megtudtuk azt is.
A legnagyobb muszájok pedig így kezdődnek: se munka, se lakás, se család, se szabad levegő. Becsület is csak a régi – ha volt. Az amikor már a barátok is félve köszönnek vissza az utcán és ajtók csapódnak be, ha „azok” a rácsosak kinyíltak is, akkor nincs már helye az embernek szabad ege alatt az isteneknek. És el kell akkor bújni. Nekem szerencsém volt, sikerült elbújnom. Jó mélyen a föld alá. Három évig dolgoztam bányában, az utolsó napig föld alatt, mire visszahívtak tanárnak, tanfelügyelőnek. Annak is negyven éve már. Azt hiszem, azóta csak vagyok. De az a három év! Az volt csak valami! Uramisten! Azt érdemes volna elmesélni, de nincsen rá helyem, meg úgyis csak magamnak mondanám, mert kit érdekelnek a régi muszájok? Van helyettük új!
Nem voltunk család, nem laktunk sehol. Kevéske bútorunk egy fészerben. Azon aludtak a tyúkok és úgy összeszarták, hogy amikor az utolsó sublótot elhoztam, azt mondták: ne bánkódjak, jó lesz nyúlólnak. Lakást nem kaptunk, ami volt, nem a magamfajtáknak osztogatták. Építeni kellett volna, de nem volt pénzünk, csak egy ötletem. Azt se én találtam ki, Móricz Zsigmondtól olvastam. Ő írta le a szénporos téglaégetést, s járta egy így készülttel a táskájában a tanyavilágot a „Hagyd a politikát – építkezz!” jelszavával, prófétai száján. És én akkor összekevertem ezer mázsa földet szénporral. Abból lett harmincezer tégla. Olyan, amilyen, mert a helyszínről, a kukoricaföldről talicskáztuk össze. Tele volt a föld gyökerekkel, likacsos lett a tégla – de negyvenkét éve lakunk abban a házban, ami született belőle. Sokszor azt gondolom, ilyesmit csak eszelősen lehet csinálni. De hogyan lehetett volna másképp? És mész is kellett. Öklömnyi mészköveket szedtem a Mecseken, és beleraktuk a tábori kemence közepébe. Amikor megnézte egy hozzáértő, és azt mondta, hogy a mész a téglától elveszi a hőt és egyik se ég ki rendesen, azt hittem, hogy nem lesz belőlem ember.
Annak a tábori kemencének a helyére ültettem később egy diófát. Ha kiülök alá, gyakran rálátok akkori önmagamra, és el-eltűnődöm: alaptalan volt-e az akkori riadalmam?
De ha Zsófi kisunokámmal és az övéivel vagyok kinn a kertben, nem tudok gondolni olyan nagy akkori muszájra, hogy ne hinném hittel ma is, hogy kellett.
Hozzászólások