Jelentéktelen, személyiség nélküli figura volt, tornatanárból lett igazgató; testessége, sötét keretes szemüvege inkább igazgatónak mutatta, nehéz volt már felismerni benne az egykor mozgékony, energikus testnevelőt. Hacsak célbadobási technikájának finom kidolgozottságáról nem: hatalmas kulcscsomójával tévedhetetlenül célba talált, ha azt nevelési megfontolásból egy-egy nyughatatlanabb gyerekcsoport közé hajította. A pedagógiai ráhatás emez egyedi eszközével gyakran élt, meglehet, úgy gondolta, birtokában van az igazán hatékony nevelés kulcsának. Ha mégsem vezetett ez olykor megoldáshoz, a fenyítés durvább eszköztárából vett elő alkalomhoz illőt s személyre szabottat.
Ami nem könnyű, elhibázhatja azt még egy annyira szakavatott és gyakorlott pedagógiai mesterember is, mint V. igazgató úr, az egykori tornatanár.
Pedig jól kezdődött a dolog, vidám viháncolással, lyukasóra volt kilátásban, és ez sosem jöhet rosszkor. Torkunkra forrt azonban a már kitörni készülő indiánüvöltés, amikor felfedeztük: naplóval a hóna alatt helyettesítő tanár közeledik, s hozzá nem is akárki, maga V. igazgató úr. Irodalom óra következett, a csalódottság halk moraját a várakozás csendje váltotta fel; a tizennégyévesek kritikus bizalmatlanságával fölmértük: kudarc lehetőségét ígéri a szokatlan szerepváltás, s várakozással tekintettünk V. igazgató úr irodalomtanári debütálása elé.
Az igazgató fölült az első padra, egyik lábát behajlítva a pad ülőlapjára helyezte, a másikkal az olajozott hajópadlóra támaszkodott. Leszegte a fejét, hatásvadász szünetet tartott, mint aki befelé figyel, s elmerül lassan gondolatainak mélyvízében. Ám amit az irdatlan mélyből a felszínre emelt, az méreten aluli zsákmánynak bizonyult:
– Május, virágillat, madárdal…
Csöndes kuncogás volt a válasz. Ez alighanem szabad fogalmazási feladat lesz. Átláttunk rögtön a kijelölt téma érzelmi mögöttesének sűrű bozótosán: a gömbölyű farú orosztanárnő iránti epekedés forrósította fel a szavait:
– Május, virágillat, madárdal…
Egy szerelemittas kandúr ült szemben velünk, az első pad írólapján, kigömbölyített háttal, vágyakozástól sóhajtozva, mohó és mégis ellágyuló tekintettel a szemüvege fölött, érzelgős nyervogással:
– Május, virágillat, madárdal…
Tudtunk a közöttük formálódó románcról, és nem jó szemmel néztük annak kibontakozását, legfőképpen azért nem, mert lovagi szolgálatkészségének gyakorta sajgó fenekünk látta kárát: a gyerekekre folyton panaszkodó kezdő tanárnő kedvéért képes volt végigfenekelni egy egész osztályt is egyhuzamban, ha azt remélte, ezzel elősegítheti a bimbózó szerelem virágba borulását.
V. igazgató úrnak ábrándozása lila fényben égő emelvényéről is látnia kellett, ahogyan búvópatakok módján szétárad a pimasz kamasz-vidámság a padsorok között, s itt-ott a felszínre törni készülnek a szivárgó buzgárok. Legszívesebben visszavonta volna már a feladatot, visszaverődő szavainak furcsa akusztikája ebben az idegen közegben őt magát is meglepte, de még egyszer próbálkozott:
– Május, virágillat, madárdal… Nem igaz, hogy ez nem érinti meg a szíveteket. Engedjetek szabad utat az érzelmek áradásának…
Csend lett, mélységesen mély: a halk kuncogást a visszafojtott röhögés vibráló feszültsége váltotta fel. Hang nem esett, csak az arcok pirossága és a szemek csillogása árulkodott.
V. igazgató úrnak elfogyott a türelme:
– Osztály, vigyázz! Éretlen, ostoba társaság!
Egyszerre pattant föl mindenki.
– Leülni!
Egyszerre zuhant a padba az osztály.
Aztán még egyszer, hirtelen, váratlanul:
– Osztály, vigyázz!
Erre már nem mindenki számított, megbomlott a mozgás korábbi egyöntetűsége, s a talpak előbbi ágyúlövés-csattanása most géppuska-sorozathoz vált hasonlatossá.
A legutolsónak mozduló gyereket a mellén találta el a kulcscsomó. Rádler volt az, fehérbőrű, kissé kövérkés úrifiú, kitűnő tanuló, osztályelső. Sápadtan állt, arcából kifutott a vér.
– Gyere ki!
Ez ijesztően hangzott.
– Hozd a kulcsot is! Talán én menjek érte? Mozogj!
V. igazgató úr nem győzte kivárni a zavarodott és tétova diákot, elébe sietett, és két hatalmas pofont kevert le neki, teljes erővel, minden dühét beleadta, ezzel vett elégtételt az elszenvedett kudarcért.
Döbbenten álltunk.
Nem a pofon volt szokatlan, az elcsattant gyakran akkoriban. Rádler azonban, egész egyszerűen nem volt pofozható, ezt mindenki tudta, ilyen nem történhetett meg. Nemcsak mert erre soha okot nem adott volna, jólnevelt, tisztelettudó gyerek volt, eszes és szorgalmas, hanem mert nála többről volt szó: Rádler zseni volt, művész, zongoravirtuóz, különleges helye volt az iskolaközösségben, a felnőttekénél nagyobb tekintéllyel rendelkezett, ami semmi másban nem mutatkozott meg, mint annak kétségbevonhatatlanságában. Nem védőburok volt ez, hanem személyiségének természetes aurája. Amit ő tudott, azt felnőttől sem hallottuk soha: előadóművészete több volt a szokványos interpretátorénál, káprázatos rögtönzőkészséggel egészült ki. Az ismert zongoraműveket átkötő futamokkal és akkordokkal egymásba úsztatta, játékosan kalandozott a dallamok világában, s kívánságunkra zenei tréfákat produkált: Rachmaninov Cisz-moll prelűdjébe, Chopin Forradalmi etűdjébe, Sinding Tavaszi zsongásába becsempészte azokat a motívumokat, amelyeket játéka közben „megrendeltünk” tőle, hogy aztán ismét visszatérjen az eredeti mű kristálytiszta harmóniavilágába.
És most itt állt visszapofozva kiskorúvá, egy sorba taszítva a tenyérbe mászó képű rosszcsontokkal, arcának mindkét felén egy-egy iszonyú bélyeggel, megszégyenülten.
Nem sajnálatot éreztünk akkor, és szikrája sem volt bennünk a félelemnek sem, inkább valami furcsa lehangoltság ömlött el rajtunk, a szégyen érzetéhez hasonló állapot, amelynek mélyén dermedten lapult a megalázottság. Ha ez megtörténhetett, akkor bármi megtörténhet bármelyikünkkel, bármikor. És teleíródott mibennünk akkor a kamaszkor formálódó nagy enciklopédiájának néhány addig tiszta lapja a kiszolgáltatottságról, megaláztatásról, emberi méltóságról.
Azon az órán a tervezett szabad fogalmazást nem írtuk meg. Óra végéig tartó vigyázz-állás volt a büntetésünk. Lehajtott fejjel, komor lélekkel álltunk, pedig az osztályterem nyitott ablakán túl nevetősen sütött a nap, a levegő tele volt tavasszal, fénnyel és meleggel: május volt, virágillat és madárdal.
Szóljon hozzá!