Nem vagyok kimondottan meditatív alkat, keresztény rítus szerint dobozoltak az alig tízmillióra fogyott nemzet kicsinyke közösségének születésemet nyugtázó nagykönyvébe, és eddig elpergetett életem során nemigen volt időm, se kedvem olyan dolgokon mélázni, amely dolgokra megérlelt az éveim sokasága.
Valamikor olvastam, vagy éppen csak hallottam azt a bölcsességet, hogy a csendben születnek a mély gondolatok. Bocsásson meg eme sor megidézett szelleme az alkalmi plagizálásért, de fényesen igazolódtak szavai – ugyanis egyre többet köszönt rám puha ölelésével a csend. A csend, amelynek hangjai vannak, nem mindenkinek és nem mindenkor mondja el titkait. Jól működő belső hallás is kell hozzá. Olyan ez, mint a muzsikálás szeretete, azaz sokan szeretik a zenét, de a hangok mögött nem veszik észre a vezérszólamot, amiért az egész hangokba vésett művet kikínlódta alkotója.
Azt tanítják, és hiszem, hogy hiszik is, akik tanítják: hogy ittlétünk a mindennapokkal szabdalt földgolyón csak átmenet, átutazás, mert valahonnan jöttünk, és valahová megyünk, ahová menni jó dolog, ahol majd minden kérdőjel púpja kiegyenesül, ahol minden feljegyeztetett – a jó, a rossz, és jutalom vagy bűnhődés vár az utasra: – odaát. Így szól az ige, de oly kevés tapasztalás adatott számomra, hogy szentnek vélt emberek ne tettek volna meg sok mindent, hogy a siralom völgyében maradhassanak még addig, amíg csak lehet. Azt is hallottam, hogy ki önkezével teszi le élete batyuját, gyáva ember, mert megfutamodik a nehézségek elől. Elmélkedve ezen, magamat nevezném inkább gyávának, mert sosem lennék elég bátor, hogy megtegyem azt, amit sommásan gyávaság jelzővel illetnek a nálam bölcsebbek.
Visszakanyarodva a csendhez, sokszor teszem fel a kérdést, némi irigységgel is, hogy én miért nem álmodom vissza legalább azokat, akiket szerettem annyira, hogy ígéretet tétettem velük, hogy legalább álmomban visszatérnek, és mesélnek. Jót vagy rosszat, mindegy.
Hazugság volna minden szavam, ha azt mondanám, hogy nem voltak, és nincsenek álmaim, de az ígérők csak ígértek, de nem jöttek el hozzám még soha.
Ó, csak egyszer látnám még azt a konyhát, azt a tűzhelyet, s előtte anyámat, finom illatú gőzökbe göngyölt arcát, ha látnám apámat, vasporos ruháját, kis táskáját a székre téve, ha…
Olyan végtelen a végtelen, hogy nem találják az ösvényt csak egy villanásnyi álmodásig?
Nincs válasz.
És én mit ígérjek? Sugalljam, hogy ott leszek a hóvirág harang-fejében, az ibolya kékjében, egy zsenge fa levélbontásában, hajnali rigófüttyben, kutyának értő szemében, a falat jó ízében, a forrás hűs vízében, a felhő gomolyában, a hold sugarában, gyereksírásban, kacagásban, bánat feketében?
Nincsen válasz…
Hallgat a csend.
Szóljon hozzá!