Álmok, vágyak omladékán botladozva, leülök egy boltozatra, fáradt homlokomra port szitál a szél. Ki voltál, ha voltál? Lehettél, és elmentél, és mégsem lettél, vissza sose tértél. Önmagadhoz hűtlen lettél: Te kisfiú!
Lépted hallom azon a lépcsőn, ily későn, a ködbe veszve. Nézek a szemeidbe. Suttogások egy nagy teremben, mint esett madár a veremben. Csak egy ember, a rengetegben.
Feketél a nagy zongora.
Meghajolsz, igazítod a széket, a billentyűk sorát nézed, s hogy ott vagyok – csak érzed. Futnak az ujjak. Apró ágak, a holdsugárnak ciróka fénye, belévész a sötétbe. Előttem, mögöttem súgják: pici Mozart.
Kicsi Ember!
De jó is volna, ha sosem volna az a volna, az a volna, sosem szólna… nem rónám a porba, s nem hullna az Arnóba, az a könnycsepp… a hídon álldogálva, ránézel a habokra, tajtékján egy álmodóra. Ha eljön majd az az óra.
*
A mélyülő csendben ülve, még valaki jön. Parányi emberke ő is. Hátán, mint csigaháza, a Szása. Hogyan, miért, neve nincs ládagyári remek, emberhangú dalnok, a cselló. A fiú nőtt, és Szása lépett nagyobbra, éveket átdalolva, ballagott – Vele. És valaki megint álmodott, és a síró húrok oszlattak felleget, lehoztak reménykék eget, mozgattak álomszép hegyeket.
De eltűnt a hangadó, gazdája messze ment. Otthonává lett a pince szegellet, lelkében megannyi porszem lelt helyet. Húrja, ha volt még – holt madártorok.
Ám egy estelen hazatért a hontalan. Fekete gúnyája fedi, tört csigolya-nyaka gyógykézre vár. Tetszhalott: a szekrény tetején. Nem jön érte ez a kislegény, elmerült az évek tengerén. Voltatok egyszer: Ti meg Én…
Alkonypalástban ülök a romok tetején.
Szóljon hozzá!