A csöppnyi, jól időzített visszatérési kísérlet után Sámuel immár elhagyhatta „gyarmati” őrhelyét, de a ki- és visszautazgatás megszűnte nem hozott részére könnyebbséget, sőt…
Először is a munkahely nem tartozott a sok templomú város építészeti gyöngyszemei közé, mert – bár ugyanazt a célt szolgálta, mint a porig rontott, forradalomban elpusztított történelmi előd, a párizsi Bastille – börtönépület volt a javából. Őrbódéval, rácsos ablakokkal.
Ennek az épületnek emeletén voltak az irodahelyiségek, és ezek egyikében szorongott Samu, egyetlen jogvégzett nyomozóként, más hatóságoktól verbuvált négy társával. Hozzáteendő, hogy egyedül ő számíthatta „átmenetnek” beosztását, mert ő volt várományosa az ügyészi rangnak, míg a többit a korszak követelményeinek okán megnövekedett feladatok elvégzésére szánta a felsőbb akarat – átmenetileg.
Ez idő tájt mindig voltak égetően aktuális csapásirányok a civil életben is, és a hatóságoknál is, arccal hol erre, hol arra; maszek, kulák, tervek, százalék-vetélkedések – aminek vetületei a nyomozás, a váderedményesség, a határidők kurtára szabása, össznépi lóverseny-szellem vadvirágai.
Ki emlékszik már az irattárak mélyén mumifikálódott munkaruha-sikkasztásokra, a bumli ügyek sokaságára? Az „öregek” bizonyára, de azért, hogy teljesen be ne fedje a feledés homokja, no meg mosolyra is fakasszon így utólag, érdemes néhány szó erejéig elidőzni az akkor halálosan komoly ügyeknél.
Városunk, a szénmedence centrumában, az ötvenes években, távoli vidékekről csábította, vonzotta a kecsegtető jövedelemről biztosított bányászokat, és sajnos a hozzájuk csapódó kalandorokat is. Ez utóbbiakból került ki a már fentebb említett munkaruha-sikkasztók derékhada. Az új érkezőtől nemigen kérdezték a múltját, a létszámszükséglet kielégítése lévén az elsődleges. A munkavállaló jöjjön akárhonnan, s bármely szándékkal a jövőjét illetően, miután lejelentkezett az üzemnél, vételezte a teljes munkaruházatot, tetőtől talpig… Ezek a messziről jött emberek, akik nem az aknák felé vették az útjukat, nyomban el is tűntek – természetesen jól felöltözve, felszerelve.
Samu és társai pedig, mint tűt a kazalban keresték, idézték, lakcímfigyelték, nyilvántartásba vették őket… Az idők végezetéig.
És a bumli? Ez volt csak igazán bányász-specifikus dolog. Pihent agyú számbúvárok kimunkálták, hogy egy mulasztott műszak hány mázsa kitermelt szén elmaradásával egyenértékű, ezt szorzási művelettel személyre lebontva, forintosítva Samuka és társai asztalára zúdították, és ebből kerekedtek a tervgazdálkodást veszélybe sodró ügyek, amelyeknek annyi volt a mérhető „haszna”, hogy a marasztalás határozott ideig a csille mellé kényszerítette a „bumlizót”, csökkentett bérrel, juttatáshátránnyal, a példamutatás szellemében, a „javító-nevelőmunka” büntetési kategóriájában…
Természetesen voltak más ügyei is az ügyészségi nyomozóknak is, de Samu emlékezetében ezek megmaradtak, mint a régészeti barlangleletek falra vésett jelei. Zötyögő buszozások, gyaloglások, és tapasztalatok, emberi sorsok, élmények, kesernyések és mosolyt fakasztó emlék-mozaikképek.
A már említett épület előtt elhaladva sokat gondol Sámuel azokra a napokra, amikor egyszerre, együtt és egyidőben, az egy szobán osztozó öt ember öt ügyben öt ügyfelet hallgatott meg. Eme bábeli hangzavarban mégis születtek „eredmények”… és sok-sok papír.
Fél esztendő múltán költözött a hivatal. Új épület, új szobák. Samuka is kapott egyet – nem nagyot, pár négyzetméterest, homályos folyosó végén, a W. C. mellett. Ebben nem volt sértő szándék, csak kevés volt a hely. És különben is az ezerkilencszázötvenötödik esztendő nyárutóján megjött az irat: H. Sámuel ügyész lett, és újból költözött.
Ugyanazon folyosó másik oldalára – de ez egy másik történet.
Szóljon hozzá!