Annyi év, sőt évtized múltán már csak a humor bujkáló nagyotmondásának tűnő esetek, események azok a történetté zsugorodó, térben és időben azonban megtörtént dolgok, amikről azt hiszi a ma élő hallgató, olvasó, hogy: annyira valószínűtlenül ostoba helyzet, történés, nem is lehet igaz, csak egy korosodó ember agyának végterméke.
Azért abban a hitben, hogy még élnek kortársak, e sorok írójával egyívásúak, akik megéltek hasonló mosolyt fakasztó élményeket, amelyek akkor és adott helyen, helyzetben nem mosolyt, de el- és lefojtott haraggal, dühvel vésődtek a lélek viasztáblájába – kitörölhetetlenül.
Sámuelünk, amikor elfoglalta küldetésének helyét, nem kapott kézhez semmi olyan okmányt, amivel bármit is hitelt érdemlő módon igazolhatott volna – bár ennek hiányát csakhamar megalázó helyzetben a bőrén tapasztalta.
Történt pedig, hogy a Főnök – aki a férfiassági helytállásáért a kupicázási sikerélmény után – elfogadta, amolyan segédként, és megbízásokkal is ellátta, azt mondta:
– Öcsém, menj át a közeli kórházba, keresd az igazgató főorvost, és hozd el az X. Y.-ról készült kórtörténeti irományokat.
Jámbor és jó szándékú Samukánk meg is jelent a kórházban, sőt bejutott a főorvos elvtárs szobájába. Előadta, hogy ő kicsoda-micsoda, és a Főnök elvtárs iratokra vonatkozó kívánalmát.
A főorvos végigmérte, és gúnyos mosollyal megkérdezte:
– Micsoda maga valójában, rendőr vagy miféle nyomozó? Na mindjárt utánanézek. – Ezzel a telefonhoz nyúlt, és a következőket kérdezte, az akkor divatos üdvözlő szavak után:
– Öregem, itt áll egy fiatal-gyerek, azt mondja, ügyészségi nyomozó, és kéri azokat az iratokat… Ja, értem, szóval odaadhatom neki?
Samu pedig sápadtan, pirosat és fehéret váltva arca színében, méreggel és daccal álldogált egyik lábáról a másikra nehezedve ezalatt.
Amikor visszaért hivatalába, és átadta a pár oldalas irományt, erőt vett magán, és élvezve bizonyos magabiztosságot, megköszörülte a torkát, és közel sem olyan hangosan, amint a hivatal felé visszatérőben elhatározta, ezt rebegte:
– Főnök, nekem semmilyen igazolványom még nincsen, és… és addig, amíg megjön „felülről”, adj valami írást, hogy ki és mi vagyok egyáltalán.
– Igazad van, öcsém. Csak papír kérdése.
Ezzel lekopogott egy negyed ívre pár sort, ami azt tartalmazta, hogy H. S. itt és itt ügyészségi nyomozó, hatóságom munkatársa… Aláírás, és a leglényegesebb: címeres pecsét!
Néhány nap múlva megjött az igazi, a piros kis-könyvecske, fényképpel, Legfőbb Főnök aláírásával és pecsétjével, amit nem kis rémületére bőrkabátos, motoros futár hozott, de nem akárhogyan.
Kopogás nélkül betoppant egy marcona bőrruhás férfi, Samunak szegezte kérdéseit:
– Maga H. S.?
– Igen.
– Anyja neve, hol és mikor született? – ahogy egy útszéli csavargót kikérdez a rend őre.
– Itt az igazolványa, vegye át, írja alá.
Átadta a könyvecskét, sarkon fordult, s csak annyit mondott, most már köszönésnek szánva:
– Erőt, egészséget! Kérek engedélyt távozásra.
Meg sem várva valamiféle választ, elrohant.
Samuka még hallotta Jáva motorjának bömbölését, aztán nézegette az igazolványt… piros fedlapján aranyozott címer, a feliratot, mely körbefutja: Legfőbb…
Amikor megmutatta a Főnöknek, elmosolyodott…
– Na öcsém, ha ezt meglátja valaki, megrezzen a gatyája!
– Lehet, Főnök, én nemigen fogom „mutogatni”, csak ha kérik.
– Te se fogsz az uborkafára felmászni… Hogyan mutatkozol be, mit mondasz, ha kérdezik, mit csinálsz?
– Tisztviselő vagyok.
Összevonta szemöldökét. Aztán csak annyit tett hozzá:
– Lehet, hogy igazad van… Még fiatal vagy.
– És „opportunista” is? – tette hozzá halkan Samu.
– Élni kell. Megélni. Érted? Nem lehet, meg nem is célszerű a falnak menni!
Legyintett egyet, és behúzta maga mögött az ajtót.
A Főnök már nem él. Az első Főnök. Őt igazolta az élet. Megtanított a mély és veszélyes vizeken úszni.
Túlélni!
Szóljon hozzá!