Holnap kezdem kórházi kezelésem harmadik hetét. Megdöbbentően gyorsan múlik az idő! A hétvégi szabadság nagyon jó volt, ezúttal sajnáltam, hogy olyan gyorsan véget ért.
Pénteken hazajöttem, és még aznap este kedves vendég látogatott meg: B. Gabi, aki saját kertjében termett almát és körtét hozott. Derűs lénye, kedvessége, az illatos gyümölcsök melletti nagy ajándék volt számomra.
Szombaton találkoztam Anikóval, hatalmas sétát tettünk a lakótelepen, ahol élünk, nagy beszélgetéssel, friss időben. Élveztem, hogy ilyen nagy távolságot meg tudok tenni fájdalom és sántikálás nélkül! Kilazított a séta, a több napos bezártság után jó volt szabadban lenni. Elhozta a csoport ajándékát, meghatódtam, nagy örömet szereztek vele. Két hónapja járok egy pszichodráma csoportba, amelyet barátnőm vezet, és aminek a foglalkozásairól elmaradtam a kórházi kezelés miatt.
Estefelé elgondolkodtam, így lenne jó élni, hogy az ember nem marad magára, hanem barátaival találkozik akkor is, amikor beszűkültek az életének mozgásterei, lehetőségei.
Szombat este vacsorát készítettem, vártam a fiamat, aki kutyaunokáimmal együtt érkezett. Mint minden egyedül élő embert, engem is különös örömmel tölt el, ha szeretteimnek főzhetek, mert valamit visszaad a régi, még családban töltött évek meghittségéből.
A kutyák, Bendegúz és Szmötyi jelenlétének, kajla kedvességének, heves szeretetrohamainak is nagyon örültem.
Újra a kórházban. Szobatársam még délután figyelmeztet, hogy mellette nem lehet éjjel aludni, de bízom benne, kölcsönös türelemmel, toleranciával és alkalmazkodással közös nevezőre jutunk majd. Több évtizedes kórházi tapasztalataim birtokában azt hiszem, engem már nem érhet meglepetés.
De az éjszakára még így sem vagyok felkészülve. Az idős nénit sok betegség gyötri, fájdalom kínozza. Nappal sem könnyű vele, teljesen más az életritmusunk. Szinte folyamatosan beszél, nyög és sóhajtozik, nem tudok mellette olvasni, de pihenni sem. Már a nappali együttlét is megviselt kicsit, de én jól alkalmazkodó betegnek bizonyulok többnyire, így egy kicsit egymáshoz szelídülünk, mire elérkezik az első éjszaka.
A villanyoltástól éjjel két óráig harcolunk egymással egy kis csendért. Könyörgőre fogom, hogy legalább egy kicsit hagyjon aludni, mert nappal nem fogom tudni végigcsinálni a rám váró tornákat és kezeléseket, ha semmit nem alszom. Végül elfárad, úgy tűnik, elcsendesedik. Elalszunk mindketten. Alig másfél óra alvás után arra ébredek, hogy szobatársam ébren van, és az ágy mellett álló járókerettel elindul, ki a folyosón pár lépésre levő WC-re.
Félálomban vagyok, amikor meghallom a hangját, engem szólongat. Egy pillanatig azt sem tudom, hol vagyok, de csak hallom a hangját és a nevemet, egyre hangosabban. Zeng a csendes folyosó, rajtunk kívül mindenki más alszik. Megjelenik az éjszakás nővér, visszavezeti V. nénit a kórterembe, és együtt elmondjuk neki, hogy ott a nővérhívó az ülőke mellett, ki is van írva. Azt kellett volna megnyomnia, és a nővért hívni, mert én is beteg vagyok, nem tudtam volna őt megemelni és visszahozni a kórterembe.
Hajnalodik, már teljesen kimerült és zaklatott vagyok, és ekkor elvesztem a türelmemet. Ha nem is durván, de határozottan kiosztom a nénit, aki megdöbben, szegényke nincs szokva ehhez a hanghoz. Az éjszaka alvásra való, tessék aludni, vagy legalább csendben feküdni, és engem aludni hagyni! – mondom neki.
Megszeppenve elhallgat, érzem, megbántódott, de ezzel csaknem kétórányi alvást nyerek. Hat órakor aztán már nincs pardon, bár nem ébresztenek minket a szokásos kórházi hókuszpókusszal, nincs lázmérőzés sem, nyugodtan alhatnánk hétig is akár. Ő felkel, felöltözik és rám sem nézve, tüntető némaságban ül az ágya szélén. Még jó reggelt kívánó köszöntésemre sem reagál.
Aztán a reggelinél csak megkapom a kioktatást, hogy ő sokkal idősebb nálam, és nekem tisztelnem kellene a korát! Kissé komikus a helyzet, hiszen én magam sem számítok már bakfisnak a 61 évemmel, és jól tudom, hogy az életkor nem érdem.
Elszakad nálam a cérna, a viziten elpanaszolom a történteket. Tudnak róla, nyilván az éjszakás nővér is beszámolt, amikor átadta reggel az osztályt. Restellem, hogy nem tudtam megoldani a problémát, de azért én magam is zaklatott vagyok miatta. Felajánlják a lehetőséget, hogy másik szobába költözzek át, de köszönettel elhárítom, nem élek vele. Nem akarok bonyodalmat.
Akkor még nem sejtem, hogy ugyanezzel a nénivel alig több, mint egy hét múltán valamiképpen mégis megszelídítjük egymást. Kölcsönös türelemmel sikerül megvalósítanunk a békés egymás mellett élés programját. Nappal és éjjel is képesek vagyunk egymást elviselni minden különbözőségünk ellenére is.
Kerekes székes beszélgetőtársamnak mesélem reggel, hogy mi történt éjszaka, s ő egy mondattal reagál, mint aki szintén megélt már ezt-azt kórházi pályafutása során: – Majd megbékél a maga kenyerén!
Ennél szebben és tömörebben nem is lehetett volna summázni a dolgok lényegét.
A látogatásról és a látogatókról. A kórház nagyon szabadon kezeli a látogatást, reggel és este nyolc óra között be lehet jönni a bent fekvő betegekhez. Sokan élnek is a lehetőséggel, szinte mindig van valakinél látogató.
Amikor befeküdtem, néhányan megígérték, hogy meglátogatnak majd, én pedig lebeszéltem őket, mondván, hogy hétvégén úgyis otthon leszek, ne fáradjanak. De azért a lelkem mélyén mégis reménykedtem benne, hogy lesz, aki nem hagyja magát lebeszélni róla.
Délutánonként, amikor másokhoz jönnek a látogatók, friss levegőt hozva magukkal, gyümölcsöt és híreket a kinti világból, ez a kis reménykedés dolgozik bennem. Hátha, hozzám is bejön valaki! Három-négy bent töltött nap után már vágyik az ember egy kis kényeztetésre. Ám úgy telt el két hét, hogy senki sem jött be hozzám.
És akkor hétfő délután megáll egy mosolygós jelenés a kórterem ajtajában, Simi barátnőm, egyenesen Egerből! Olyan nagyon örültem neki! Unokanézőbe jött Pestre, de beiktatta a programjába az én meglátogatásomat is. Negyvenhárom éves barátságunk kibírt szüneteket és hullámvölgyeket is, de minden alkalommal, amikor találkozunk, képesek vagyunk ott folytatni a beszélgetést, ahol legutóbb abbahagytuk. Az életem olyan mozzanataira is emlékszik sokszor, amelyekre én már nem, hisz számomra rég feledésbe merültek. Olyan derű és öröm sugárzik belőle, hogy egyből elmúlik minden rossz érzésem. Bearanyozza a napomat.
És máris kedd délelőtt van, tangentorral indul a napom, majd a fizikoterápián megkapom az esedékes kezeléseket a jobb vállamra és a bal térdemre. Régi ismerőssel találkozom, míg kezelnek minket, felelevenítjük a mintegy harminc évvel ezelőtti közös emlékeinket.
A vizit előtti pihenő közben egyéni gyógytornászom, Ági jön szobatársamhoz, és a torna végén mosolygós kicsi angyalt kapunk tőle mindketten. Megható, kedves ajándék! Megidézi a karácsonyt, amiről itt egészen elfeledkeztem, nem sok ünnepi hangulatom van.
Holnap újra kimenős leszek, karácsonyra hazamegyek.
A karácsony előtti napok egyikén történt, a gerinctornán. A nagy tornateremben egymás mellé fektetett tornaszőnyegeken feküdtünk. Csendben és összpontosítva végeztük a gyakorlatokat, amikor a köztünk járkáló és rossz mozdulatainkat korrigáló fiatal gyógytornásznő megkérdezte, melyikünknek van műbillentyűje? Csak, mert hallja a ciripelést, és azon szépen le is méri, hogyan dolgozik a billentyű tulajdonosa, a kicsi tücsök gazdája.
Olyan kedvesen mondja, hogy mindenki mosolyog, még csak ki sem esünk a ritmusból, én szólalok csak meg, hogy jelezzem, én vagyok a kicsi tücsök boldog tulajdonosa. Kilenc éve kaptam, „ő” mentette meg az életemet. Már annyira megszoktam, hogy fel sem tűnik, én magam szinte nem is hallom. Eddig az én kicsi ékszeremnek hívtam, mert drága asszony lettem általa. Mint a gazdag asszonyoknak a gyémánt nyakék, nekem ez a kicsi tücsök lett az ékszerem. A két szívműtét több millió forintos költsége, és az alapanyagok, a titán meg a vanádium, még ha csak pár grammnyi is, jelentősen megnövelték jelképes értékemet.
Az utóbbi napokban új szokást vettem fel, a délutáni pihenőt megrövidítve fogom magamat, keresek egy könyvet és leülök egy csendes zugban, vagy sétálok a folyosókon, le és fel, háromemeletnyi térben. Így megismerek egy másik csoportot, embereket, akik állandó mozgásban vannak: a bottal, járókerettel, vagy más segédeszközökkel járni tanulókat. Sokkal többet beszélgetek, emberi sorsokat ismerek meg, az emberek itt is a bizalmukba fogadnak, mesélnek.
Aztán elérkezik a karácsony, mindenki mindenkitől elköszön, és csak azok maradnak bent, akiknek nincs hová menniük, vagy akiknek az állapota nem engedi meg az utazást.
A szentestét együtt tölti az én kicsike családom, fát díszítünk és emlékezünk. Csodás finom az ünnepi vacsora, húsleves és kacsasült, van mákos és diós, meg szilvalekváros bejgli és koccintás finom italokkal. Béke, szeretet és együttlét, legalább egy estére.
Ajándékot kapok és adok, öröm van a lelkemben.
Este magamhoz ölelem Gyurmit, és úgy alszom el, hogy várom az éjszakai álmot, ami majd valóra fog válni, az angyalkák jóvoltából. Kicsike ártatlan, karácsonyi babonám ez, gyermekkorom óta a csodavárás része. Tudom, mit szeretnék álmodni, még ébren arra gondolok, milyen vágyak élnek a lelkemben. Aztán elalszom, és álomtalanul alszom végig az éjszakát, több mint hat órát, felriadás, forgolódás nélkül. Ez nagy ajándék! Csak a jobb térdem sajog picit, vissza-visszatér a fájdalom belé, figyelmeztet, hogy bár sokkal szebb, és könnyedebb a járásom, de a gyógyulásig vezető hosszú utat még nem jártam végig teljesen.
Másnap délután alszom egy nagyot a két kutyaunokámmal, meleg testük, szinte emberi hangú horkolásuk pillanatok alatt elaltat. Jó ez a délutáni alvás, szomorúságomat is elűzi. Napok óta köd van, beburkol mindent. Ébredés után egészen depresszív hangulatba kerültem tőle, mert olyan sűrű volt, hogy a szemközti panelházat sem lehetett látni.
Aztán még két nap vár rám, egyedül, de nem magányosan, és hétfőn folytatódik a kórház, az ünnepek miatt csonka utolsó hetével. Már csak pár nap, és vége az évnek, elköszön tőlünk 2015.
Újra a kórházban. Olyan jól érzem magamat, szinte fel sem tűnik, hogy napok óta nem volt szükségem fájdalomcsillapítóra. Sajnos az utolsó napok egyikén megérkezik a hidegfront, amely kellemetlen meglepetést tartogat számunkra. Lehűl a levegő, igaz, kisüt a nap és eltűnik végre a köd. De sajnos az erős hidegfront hatására visszatérnek a fájdalmak, meg is ijesztenek, olyan intenzíven jelentkeznek.
Egy hajnalon arra ébredek, hogy minden irányból nyugtalan mocorgás és beszélgetésfoszlányok szűrődnek ki a kórtermekből. Reggel kiderül, hogy mások is álmatlansággal küszködtek éjjel, és a fájdalmak nemcsak engem gyötörtek meg. A nővérek megnyugtatnak, hogy a mozgásszervi betegségek természetéből adódó jelenséget tapasztaltuk meg: az időjárási frontok hatását szervezetünkre. Régebben csak a szívem jelzett ilyenkor, most már betársulnak ízületeim is. Fájdalomcsillapítót kapok, és délutánra már kicsit jobban érzem magamat, mozgékonyabb vagyok.
Szinte sajnálom, hogy hamarosan véget ér kórházi tartózkodásom, ami eleinte nagyon hosszúnak tűnt. Szeretnék hinni benne, hogy ha munkába járok majd, a terhelésre sem fog nagyon megváltozni a jelenlegi jó közérzetem.
Különös hangulata van az utolsó napoknak, az utolsó gyógytornáknak, kezeléseknek, masszázsnak és a fürdőnek. Már a végesség érzetét hordozzák magukban.
Tudom, még vissza fogok ide térni, fél év vagy egy év múltán, hogy a most elért javulást, fejlődést egy újabb kezeléssorozat megerősítse. Már tudom, hogy ebben a korban, ennyire elhasználódott szervezettel teljes gyógyulást elérni nem lehet, de a további romlás folyamata késleltethető, és a fájdalmakat is lehet csökkenteni. Tudom, életmódváltozásra lesz szükség, többet kell majd mozognom, otthon is folytatni az itt megtanult gyógytornát, és bizony, jó lenne fogyni néhány kilót is.
Az utolsó előtti éjszakán nagyon hideg lehet kint, a kórteremben is fázom, magamra terítem a köntöst is, és szinte fel sem tűnik, hogy összegömbölyödve alszom. Erre már hónapok óta nem voltam képes! Reggel a forró fürdő felmelegít, aztán még egy takarót kapok a nővérkétől, és a következő éjszakán már nem fázom. Lassan fel kell készülnöm a kinti életre, mint mindig, most is nehezen megy a váltás, az áthangolódás.
Szilveszter napjának reggelén a tangentorral kezdek, még minden gyógytorna meg van tartva, amiket nem hagyok ki. Aztán megebédelek (töltött csirke vegyes zöldségkörettel), majd, mire elköszönök mindenkitől, és hazaérkezem, éppen bezárnak a boltok, hogy aztán napokig úgy is maradjanak. Nem éppen szalonképes jókívánságokat küldök mindazoknak, akik ezt kitervelték, és végrehajtották, aztán hazatérve lepakolom a heti szennyesemet és elindulok némi élelmet becserkészni. A sarki kisbolt előtt hosszú sor kígyózik, beállok én is, és megveszek mindent, amire szükségem lehet.
Egyedül vagyok Szilveszter éjszakáján, mint már nagyon sok éve mindig, éjfélkor sírok kicsit a Himnusz közben és azt kívánom mindenkinek, akit szeretek, hogy rendeződjön az életünk, éljünk békében, biztonságban, szeretetben. Aztán petárdák, tűzijáték, tombolás kezdődik, és tart, nagyon sokáig. Nem tudok elaludni, csak valamikor késő éjjel. Pezsgőt iszom, koccintok magammal.
Boldog újesztendőt, fájdalommenteset!
Hétfőn még visszamegyek a kórházba, lehet, csak a zárójelentésért, de meglehet, hogy egy éjszakát még bent kell töltenem.
Aztán már dolgozom, várom, hiányzik az iskola, a könyvtár, a kollégák és a gyerekek. Elképzelem, mennyire meg fognak lepődni, amikor meglátják, hogy már nem sántikálok!
Napló a naplóban, az öröm, amikor meglátom, hogy megjelent kórházi naplóm első két része a Hetedhéthatár Magazinban! 2016 első megjelenése a gyógyulásom története.
(folytatjuk)
Szóljon hozzá!