Tillai Gábor
Egy szülőnek nem lehet nagyobb öröme annál, mint amikor látja, hogy felnőtt gyermeke életében mennyi minden valósul meg az ő egykori vágyaiból, álmaiból; s – ha közvetetten is – milyen lelki, érzelmi és szellemi hatások épülnek be egyre táguló világába. Egykor cserkész lévén családommal gyakran kirándultunk sátorral a történelmi Magyarország területén Kalotaszegtől – ahol Gábor fiam édesanyjának rokona szolgált egykoron református lelkészként – a Felvidékig; a moldvai kolostoroktól a plitvicei tavakon át Isztria történelmi városaiig. A kempingek egyedi világában, az esti tüzek mellett ismerkedhettünk honfitársaink mellett más európai országokból ott sátrazókkal; a beszélgetéseken túl megkínálva egymást saját szerény javainkkal – emlékszem, ahogyan az Adria parti Senjben francia búvárok hozták a frissen fogott polipot –, s természetes volt váratlan helyzetben segíteni a másikat, ahogyan bennünket is általában támogattak a helybeliek vagy a külhonból érkezettek. Építészként és fotósként elsősorban a műemlékek világa érdekelt – minden bizonnyal ez is közrejátszott abban, hogy fiam a történelem szeretete és tisztelete, a múzeumok világa mellett kötelezte el magát.
Gábor magától értetődően „nőtt bele” nagybátyja kórusaiba, amely a gyarapodás újabb fejezeteit hozta: a nemzeti tudat erősödését, egy-egy közösség polgárává válásának lehetőségét. Egy hang volt csupán a sok közül, de talán erre az egy hangra is szükség volt a minél tökéletesebb megszólaláshoz, nem csupán zenei értelemben, hanem a szív és lélek odaadó együttesében.
Bevallhatom, hogy kicsit irigyelem, amiért oly sokat utazhat, többnyire az általa – nem csak földrajzi, hanem szellemi és érzelmi értelemben – kiválasztott célok irányába; örülök annak, hogy elsősorban Itáliába – az egyetemet annak idején én olasz szakon kezdtem, de mivel megszűnt Pécsett az egyetem, így építész lettem –, s hogy mind neki, mind gyermekeinek komoly emberi és kulturális kötődései alakultak ki az Alpok déli lábánál, a zenei és közösségi kapcsolatoknak köszönhetően. Örülök, hogy pécsi polgárokból – immáron két évtizede – sikerült igényes múzeumbaráti közösséget szerveznie; ezt érzem, amikor előadást tartok vagy mások fotóművészetét mutatom be közöttük. Büszke vagyok arra, hogy szakmai és közösségi munkáját 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével honorálta Sólyom László köztársasági elnökünk.
50. születésnapja alkalmából remélem, hogy még sokáig gazdagíthatja szellemiségével a pécsi polgárok közösségét, most éppen a Hetedhéthatár magazinból válogatott írásainak a következőkben olvasható csokrával.
Isten éltessen fiam!
2009. május 9.
TILLAI ERNŐ
Tüke-díjas polgár
*
Fenti köszöntő a 12. Hetedhéthatár-füzetben olvasható. E kis kötet Tillai Gábor barátunk és szerzőtársunk 50. születésnapjára állt össze azokból az írásokból, amelyek a Hetedhéthatárban megjelentek. A Tájak Korok Múzeumok Pécsi Klubjának elnöke fáradhatatlanul járja az országot, Európát, barátainak megmutatja azokat a kis csodákat, amelyeket nélküle talán észre sem venne egy átlagos turista. Például Pécs képét 1688-ból a trentoi várkastély egyik dísztermében…
Szeretettel kívánok a szerzőtársak-barátok nevében még sok szép utat, sok élményt, sok barátot neked! Isten éltessen!
L. Csépányi Katalin
Hozzászólások