– Akkor én csak úgy fogom hívni, hogy a „Gyalogló”.
– Gúnyolódik?
– Nem, ne haragudjon. Tulajdonképpen másképpen is eltölthetném ezt a mai estét. Letettem volna a szolgálatot, aztán irány Pisti, a barátom, egy helyes kiskocsma, biliárd, barátok, duma…
– Ehelyett itt ül velem, akit elhalászott a híd széléről, mondván, hogy megment, mint a rend őre, engem, az állampolgárt, mint öngyilkosjelöltet. Itt ül egy másik, füstös kiskocsmában, és engem hallgat. Mi lesz Pistivel? Ne mosolyogjon. Egy ilyen szép szőke kis rendőrnőt biztos szeret a barátja.
– A külsőmnek semmi köze a kapcsolataimhoz. Szerintem az én életem sokkal unalmasabb, mint a magáé. És én vagyok a zsaru, aki kérdez. Bocs’, hogy megszakítottam. Lássuk a tényállást. Ötvenéves magyar férfi. Foglalkozása pincér. Nőtlen. Se rokona, se ismerőse.
– … senkinek… Az a magányos farkas, amelyikből annyi van nálunk. Csak a hírek nem rólunk szólnak.
– Egyetlen vagyontárgya egy panellakás. Két dolog miatt ültem le magával beszélgetni. Az egyik: sajátos lénye.
– De költőien tetszik fogalmazni. Ezt hogy érti?
– Túl elegáns. A hivatalnok, az előadó külsőre. De ahogy megszólalt… Embert még nem hallottam, akinek ilyen gyengéd, kedves szava lett volna. Akár egy lelkigondozó. A másik, hogy nem értem a magányosokat. És már a hídnál úgy kezdte, hogy nem akarja megölni magát, de mit kezdjen az életével az, aki csak átgyalogol rajta. Maga csupa ellentét.
– Egy szót sem ért belőlem, mi? Nagyszerű. Nem tehetek se a külsőmről, se a hangomról. Adottságok. Otthon anyám sose bírt rendet tartani. A külső rend képességét valamelyik ősömtől örökölhettem. S hát, nézze, én, aki életemben nem gondoskodtam senkiről, mindenki bizalmát elnyerem. Az emberek nekem mindig elmondták a titkaikat. Jól tudok hallgatni. Kutyaszemem van, és vigasztal a szavam. S nekem is van egy titkom: elég csak átgyalogolni…
–… az életen. Bontsa ki, mit jelent ez, hátha nekem is segít majd.
– Akkor rápipálok. Nem szívok sokat: engem szenvedély meg nem érinthet. Hát, anyámmal egy, főleg cigányok lakta, faluban éltünk. Pénzünk volt elég, mivel anyám valahogy mindig szerzett – kölcsönkért, alkalmi munkákat vállalt, kitartották. Csak érzést, azt nem kaptam.
– Hogy lehet? Semmi szeretet, türelem?
– Maga nő, érdeklik az érzések. Na, az anyám mintha nem nő lett volna. Mintha nem is érző lény. Csak volt. Éltünk ketten egymás mellett, néha hárman, aktuális nevelőapámmal. Az igazi apámat nem ismerem.
– Elgondolkodott. Nem akar az anyjáról többet beszélni?
– Nézze… Tizenhét éves voltam, befejeztem a szakmunkásképzőt, és ott álltam választás előtt, hogyan tovább. Leültem, és átrágtam az életemet. Ha van isten, engem nagyon nem szeretett. Adott egy érzéketlen anyát, nekem meg mimóza természetet. Számolni nem tudom, hányszor bőgtem gyerekkoromban, mert megvert egy fiú, igazságtalan volt velem a tanár, vagy mert anyámat sokadszor se érdekelték a dolgaim. Halálosan irigyeltem a falubeli cigány srácokat, akik szegények és koszosak voltak, de az anyjuk-apjuk tűzbe ment értük. Aztán kamaszként kallódtam, sodródtam az érzések, események közt, bandáztam, szerelmes lettem, megbuktam, és jelesre vizsgáztam. Talán azért lett ilyen természetem, mert ilyenek voltak a körülményeim. Gőzöm sincs, ez a nevelés-öröklődés ügy olyan tyúk-tojás probléma. Egyszóval, tizenhét évesen leültem és döntöttem. Eldöntöttem, hogy nem kínlódok soha többet. Nem futok bele egy folyóba, nem bolyongok egy ismeretlen erdőben se, hegyre se mászok, hanem csak úgy könnyedén átgyalogolok…
– Megunta vagy nem sikerült betartania?
– Nem sikerült. Fél évszázados lettem tavaly, és úgy koccintottam magammal a születésnapomon, mint egy megdicsőült Buddha. Átnéztem másodszor is a sorsom. Mi történt a nagy elhatározás után? Összepakoltam, vittem két bőrönd ruhát és a bizonyítványomat, otthagytam anyámat szó nélkül, s felköltöztem a fővárosba. Anyámnak hírét se hallottam azóta. Pincér lettem, albérletben laktam, spóroltam, lakást vettem, egy kis kocsit. Néha voltak nőim, barátnők is, de előbb-utóbb mind elmentek, mikor rájöttek, milyen vagyok.
– Az a magányos farkas. Oké, visszaszívtam, nem gúnyolódom.
– Nem zavar. Maga is nő, s mi hogyan érthetnénk meg egymást? Fél éve megismertem egy hölgyet. Beleszerettem.
– Bombázó? Gondolom az anyja ellentéte, csupa érzés…
– Ne találgasson, rossz helyen keres. Negyvenöt éves, külsőre inkább helyes, mint szép. Az én tükörképem. Szinte ugyanaz a sors, mint az enyém. Boltos, van egy kis ábécéje, abból él. Egyedül, szenvedély nélkül, mosolyogva mindenen. Én rá mondtam, hogy ilyen gyengéd szava senkinek sincs. Ő én vagyok. Félszavakból értjük egymást.
– De ő visszautasította…
– Együtt vagyunk, szerelemben. Nem akar semmit, amit én sem akarok.
– Akkor mi a baj?
– Egyik reggel csuromvizesen ébredtem, vacogtam, reszketve kinyitottam egy üveg pálinkát, s felét megittam félelmemben. Én, aki sosem szoktam álmodni, keserves képeket láttam azon az éjszakán. Egy magas hegyre indultam felfelé, segítség nélkül, fuldokoltam, borzalmas volt.
– Ez már nem a gyaloglás. Mi lesz magával?
– Meghalok… Csak vicceltem. Maga az én megmentőm. Most, hogy visszaidéztem az életemet, rájöttem, mit teszek. Megint fogok két bőröndöt.
– És mi lesz a hölggyel? Legközelebb majd őt mentem meg?
– Biztos vagyok benne, hogy nem. Különben azzal én nem törődhetek.
Fizettek. Gyalogló udvariasan kiengedte maga előtt a szőke rendőrnőt. Telihold volt, tiszta égbolt odakinn. Gyalogló beült kis autójába és hazahajtott.
Hozzászólások