Sólyom Antal: Egy amerikai magyar orvos vallomásai – Pannónia Könyvek (2008.)
Amikor 1966 kora tavaszán elbúcsúztam Sólyom Tóni barátomtól a Milánói Egyetem Gyógyszertani Intézetében, még nem sejtettem, hogy több mint negyven év múlva gazdag élettörténetének regényéről én fogok recenziót írni. Még további három dolgot sem sejtettem, de nem is sejthettem. 1. Azt, hogy jól induló biokémikus-orvos barátomból egykor jó nevű pszichiáter válik az Újvilágban. 2. Azt, hogy az akkor még rég meg sem született fia majdan tanítványom lesz a pécsi Orvoskaron. 3. Azt, hogy az akkor még az ELTE egyetemi színpadán Budapesten első amatőr színészi szárnypróbálgatásait végző húga mára a Pécsi Nemzeti Színház ismert művésznője lesz.
Bár a fenti adatok látszólag nem tartoznak a bemutatandó könyv ismertetéséhez, mégis a szerző egész könyvet átható orvosi hitvallása és főleg magyar identitástudata töretlen megőrzésének és megvallásának megértéséhez magyarázatul szolgálnak.
A Szeged–Budapest–Milánó–USA (különböző államok és különböző egyetemek) útvonalat befutó nagy ívű életpálya nemcsak tanulságos, de érdekes olvasmány is orvos és nem orvos olvasók számára egyaránt. Több ponton is példaképül szolgálhat a szerző fiataloknak és idősebbeknek egyaránt. Ezek közül itt csak egyet emelek ki. Még nem volt egészen 15 éves (akkor elsős gimnazista) 1951-ben, amikor egy súlyos vírusos májgyulladás (ma már tudjuk, C-vírus hepatitis) kómához vezetett, és napokig élet-halál közt lebegett. Ebből felgyógyulva – miután édesapja májcirrhosisban (májzsugorodás) halt meg (soha nem volt alkoholista!) – állandóan veszélyeztetettségi tudattal élt. Ennek ellenére töretlen élniakarással és optimizmussal befutotta nem könnyű életpályájának első, legnehezebb szakaszát, beleértve a szegedi kórbonctani, a budapesti és milánói biokémikus tanulmányokat, az Amerikába áttelepülés lelki vívódásait, és a kizárólagos kutatópályáról a pszichiátriára áttérés dilemmáit. Pszichiátriai tanulmányainak derekán már apaként, következett be az újabb súlyos dilemma. Választania kellett a májátültetés vagy a további konzervatív kezelés között. Az előbbi akut halállal fenyegetett (műtéti mortalitás), de hosszú távú gyógyulással kecsegtetett. Az utóbbi viszont rövid távú biztos túlélést, esetleg még munkaképességet is ígért, de hosszú távon a biztos halállal fenyegetett. Itt is győzött hite az orvostudományban és az isteni gondviselésben, így vállalta a transzplantáció rizikóját. És hitének, optimizmusának igaza lett! Új májával több mint 18 éve dolgozik! Nemcsak befejezte pszichiátriai tanulmányait, de jó nevű gyermekpszichiáterré vált, sőt megvetette a csecsemőpszichiátria alapjait is.
A ma már nyugdíjas szerző bioetikával foglalkozik, annyira intenzíven, hogy ebből már idősebb korában újabb tudományos fokozatot is szerzett.
Ezek alapján joggal mondhatjuk, hogy a szerző életpályája, orvosi elhivatottsága, életfelfogása, és tegyük hozzá, felelősségteljes, de néha nehéz és talán merész döntései tanulságul szolgálhatnak mindenkinek, nemcsak orvosoknak. Soha nem szabad, még nehéz helyzetekben sem, feladni a küzdelmet! Mindig vállalni kell a döntést, néha – ésszerű határokon belül – még a kockázatot is.
Az egész életpálya őszinte, önvallomásszerű bemutatása mellett több fejtegetést is találhatunk e kötetben a pszichiátria tudományának mai állásáról és fejlődésének újabb irányzatairól. Mindez az orvos számára tanulságos, a szélesebb olvasóközönség számára pedig közérthető és olvasmányos.
A közel 300 oldalas, papírkötésű, de tetszetős kivitelű könyvbe sok részlet- és határterületi kérdés is elfért. Egy recenziónak nem lehet célja, hogy a könyv tartalmát részletesen elemezze. Hagyjunk valami újat az érdeklődő olvasónak is felfedezni.
Mindenesetre melegen ajánlom e könyvet elsősorban orvosoknak és orvostanhallgatóknak, de nem fog csalódni a bármilyen foglalkozású és érdeklődésű szélesebb olvasóközönség sem.
Levélféle Videcz Ferenchez
„Hírhedett költője Tolnának-Baranyának!” Kedves Feri Barátom!
Legújabb versesköteted (Gyónás könyve) bevezetőjében kifejtetted, hogy a cím nem Babits Mihály plagizálása (Jónás könyve) akar lenni. Így én is sietek most tisztázni, hogy nem kívánlak megszólításommal Liszt Ferenchez hasonlítani (bár muzsikus ember vagy), még kevésbé akarom magamat Vörösmartyhoz vagy Adyhoz mérni a címválasztásban. Kedvesen dedikált könyved viszont több szempontból úgy szíven talált, hogy kénytelen vagyok tollat ragadni.
Azzal kell kezdenem, hogy a modern költészet nem tartozik legkedvesebb műfajaim közé. Verseid pont azzal fogtak meg első olvasásra, hogy többségükben a klasszikus versformákat kedveled, melyek egy maradi öregember szívébe férkőznek. Gyönyörű hexametereid, páros rímes verseid Áprilyt idéző ritmusa mind-mind olyan formai értékek – legalábbis számomra –, melyeket az úgymond „formabontó modern költészet” nem tud pótolni.
Tartalmi szempontból legalább két momentumot szeretnék kiemelni. Az első talán túlzottan szubjektívnek tűnik, mégis ezzel kezdeném. Külön ciklust szenteltél szeretett szülőfalumnak, Bonyhádnak. (Tudom, már egy-két évtizede város, de én mégis a régi szülőfalumnak tekintem.) Ahogy Bonyhádról és annak lakóiról írsz, az világosan mutatja, hogy Te mint „bevándorló” éppúgy érzel iránta, mint én, aki ott születtem és ifjúságom első éveit ott töltöttem. Ugyanehhez a szubjektív oldalhoz tartozik, hogy azok nagy része, akiknek egy-egy versedet szentelted, akár búcsúztató, akár nyílt levél jellegű is az, nekem is nemcsak személyes ismerőseim, de hozzám közelálló vadászok, vadászírók vagy éppen a Hetedhéthatárban írótársaim.
Mindezeken felül könyved legfőbb és legobjektívebb értéke az én szememben mondanivalód sokrétűsége és mindenekfelett őszintesége. Akár dicsérsz, akár ostorozol, minden szavad igaz! Nincs verseidben egyetlen hízelgő vagy éppen gyűlölködő szó, távol áll tőled minden álnokság, képmutatás.
Igazán stílszerű az lett volna, ha egy verses levéllel köszöntöttelek volna ebből a nemes alkalomból. Költői tehetség híján azonban – Madách szavaival élve „nem adhatok mást, mint mi lényegem” – kénytelen vagyok megmaradni a sokkal egyszerűbb, kevesebb adottságot igénylő prózai formánál.
Mielőtt rámsütnék a hízelgés vádját, búcsúzom abban a reményben, hogy még több ilyen szép verses kötettel gazdagítod Tolna-Baranya, de egész hazánk legújabbkori költői termését.
Igaz barátsággal köszönt
Béla bátyád.
Hozzászólások