/Ajánlva életem egyetlen olyan emberének, akivel fizikai mivoltomban korai halála miatt nem találkozhattam, pedig szerettem volna. Jegyeit, vonásait magamon, magamban hordom/
/Nagyapámnak – Schóber Ferencnek/
Jogos – jogtalan sérelmeink így mesélnek:
A tüntetések, az aranyévek,
Hogy minek iramodtunk a boldogság nyomába?
Talán kiderül délután 5 órára.
Semmiféle kényszer, óvó szándék nem lakik
A szívzörejben csak a motor hallatszik.
Tanítottak írni-, olvasni, tanítottak görög betűt mormolni,
Énekeltem, táncoltam, bordásfalat másztam,
Ahogy kérték a verset magyar órán, úgy magyar-áztam.
Mondták, hogy legyek jó, hogy késsel, villával egyek,
Meg azt is, hogy buszozás után mossak kezet.
Mindent mondtak, ebből keveset csináltam,
Kezdetben a magam útján így jártam.
Majd ha mondtak valamit,
Én persze mindent máshogy.
Fordítva lépek, fordítva jönnek kártyában az ászok.
Ez nem valami istenverte kényszer,
Nem bosszantanék én szándékosan senkit
De így hozta az élet, mire felnőttem látod,
Most is kifordítva élek, halok, játszok.
Fogom a tollat, írom, hogy mondod:
Üresek a kényszerek!
Üresek?
Mert hát nem mértem meg számszerűleg, nem fektettem lapra.
Nem írtam sem krétával, nem karcoltam falba.
A hőmérő nem mutatja, sem a Richter-skála,
Nincs rá darab írva – és az nincs is eljátszva.
Csak vagyok én meg vannak a soraim,
Van pár barátom, viszonylag családom
Aki a margóra odaír,
Képzeletben.
Új és más!
Fura ugye?
Hogy kicsit mindenki más.
Van, aki bólogat, szavakkal támogat,
A füle a szájáig a szája a füléig ér.
És van, aki ítél, és megannyi: miért?
Foglal helyet a nap alatt.
Vér és sós könnycsepp gurul ki a szemüregből.
Nekem nincsenek újdonságok,
Lehet, ezért nem tudtok meglepni.
Sokat éltem fejben, hogy most tudjak engedni.
Rólunk meg csak annyit, köszönjük, jól vagyunk!
S ezt mi is kérdezzük tőletek, ha nem verítékes az arcotok.
És maradhat mindaz a barát és rokon, aki tud örülni – félni velünk
A többit tanúként szólítom, tekintetükre kiül az álszentség,
Hogy mivel volnátok szebbek – jobbak, nem tudom,
A tanúk padjait nézem-, roskadozik, ez a fura szag:
A kétség és szégyen keverednek.
A harcot untam már, megkértem két őrt, akik titeket kivezetnek.
Azt mondják: kívül tágasabb.
Az otthon nem harctér, az ünnepi asztal sem az,
Menj a sárgaköves úton, keresd, ami neked igaz.
Csak tágulj a világomból, hagyj élni végre,
Talán így lehetnek a halak is a horgászidénybe.
Ők csak tátogni tudnak, nekem a mondanivalóm ennyi lett volna.
A halakkal ellentétben nem kerülök egy díszes edénybe,
Mert csak annyi jogom van az élethez, mint mindenki másnak,
De ők sokszor keveset küzdöttek és láttak,
Sokkal több a kétely, mint amennyi a látszat,
Elcsitul az esküdtszék, engednek a vádnak,
Az arcokon olyan bódító forróság ül, másokén grimasz
A bírói ítélet: a halandó szemszögből, igaz!
2016.03.14.
Hozzászólások