Salemben fiatal lányok egy csapata szerelmi bánattól és más érzelmektől fűtve egy tavaszi éjszakán megidézi az ördögöt. Ám ettől valósággal elszabadul a pokol. Egy csapásra a boszorkányság és az ördög elleni kíméletlen harc csatamezejévé változik az addig békés kis település, ahol már senki sincs biztonságban az elvakult boszorkányüldözőktől. Arthur Miller Salemi boszorkányok című drámája a boszorkánypereken túl az előítéletekről és egy közösség felbomlásáról szól. A politikai és egyházi bűnbakkeresésbe kiválóan simulnak bele az egyes emberek önös érdekei, a törvényes és törvénytelen eljárások pedig önjáróvá válnak, és maguk alá temetik az egész közösséget.
A darabot az elmúlt év decemberében mutatta be a Vígszínház Mohácsi János rendezésében, Istenítélet címmel. Nem ez az első alkalom, amikor a Salemi boszorkányokat Mohácsi János színre vitte, hiszen két évtizede Kaposváron, majd 2008-ban Pécsett már láthatta a közönség a produkciót. Az előadások magas művészi színvonalát jelzi, hogy előbbi a legjobb rendezés, utóbbi a legjobb előadás díját kapta a POSZT-on. Különleges kísérletként értelmezhetjük az „Istenítélet-sorozatot”, hiszen lényegi változtatások nélkül látható nagyjából ugyanaz a rendezés, mégis óriási különbségek vannak a bemutatók között a közreműködő színészek kvalitásai miatt. Úgy érzem, Mohácsi elérte mostanra a lehetséges maximumot, ennél többet a jelenlegi magyar társulatokat tekintve nem lehet kihozni belőle, így elmondhatjuk: a csúcsra ért a produkció.
Az előadás az első fél órában vontatott, érthetetlen, öncélúnak hat, de szükséges, mivel ez az, ami a lényegi mondanivalót megalapozza, ez hangolja rá a nézőket az utána következő három órás tébolyra. Arra, amikor a jog ördögi logikával felépített rendszerében lehetőségük van egyes embereknek, vagy embercsoportoknak arra, hogy félreállítsák, kiiktassák mindazokat, akik az éppen aktuális szempontjaik, értékrendjük, elképzeléseik szerint akadályt képeznek számukra. Ha úgy adódik (mint ezúttal Salemben), akkor Istenre hivatkozva, ha úgy, akkor a náci fajelméletre, ha úgy, akkor a kommunizmusra – attól függően, hogy épp mit eszelnek ki és fogadnak el, amelynek nevében, amelyre hivatkozva lehet piszkos módon, mások eltiprásával bizonyos ideig felül lenni, jórészt érdemtelenül. Évezredek óta megoldatlan alapprobléma az emberiség számára… Wahorn András mondása jut eszembe – a világ fejlődik olyan értelemben, hogy ma már rengeteg gyakorlati, technikai kérdésre megvan a válasz, de az ember(iség) alapproblémái ötezer éve változatlanok, megoldatlanok.
Az általam ismert színészek egytől egyig óriásit alakítanak, a szerep szerinti valójukban látom őket – persze ez a Vígszínház esetében „alap” –, de azért mégis érdemes néhányukat külön kiemelni. A Hale tiszteletest alakító Hevér Gábort már láttam a Mester és Margaritában, valamint A revizorban, ott is figyelemre méltó volt, ezúttal a józan észt képviselő tiszteletest formálja meg a sok talpnyaló, hazug alak között. A nála fél/egy generációval idősebb „nagyágyúk” mellé (Hegedűs D. Géza, Lukács Sándor, Kútvölgyi Erzsébet, Igó Éva, Dengyel Iván) talán ő nő fel leginkább. Kútvölgyi Erzsébet, az áldozatok (hősök?) közül a legártatlanabb; bölcs belenyugvással vállalja, amit kimért rá a sors – pontosabban a sok agymosott figura… Herczeg Adrienn (Elizabeth Proctor) számomra mindig pécsi marad, akinek a 2015/16-os évad-beli „itthoni” Boldogtalanok mellett ezúttal is egy boldogtalan szerep jutott, amit ismét kiválóan old meg. Itt utalok arra, hogy a 2008-as pécsi Istenítéletben szintén ő alakította Elizabethet. Fesztbaum Béla (Danforth) igazi mocskos kis férget alakít, olyan figurát, akiről nem nehéz feltételezni, hogy egész gyerekkorában mindenki bántotta, megalázta, kigúnyolta, de most, miután viszonylag fiatalon hatalomhoz jutott, az addigi élete során felgyülemlett sérelmeit ártatlan áldozatain vezeti le. S végül, de nem utolsó sorban Stohl András (John Proctor), aki óriási változáson megy át a dráma folyamán. Vannak róla, mint magánemberről ilyen-olyan-amolyan vélemények, de mint színész, szerintem vitathatatlanul őstehetség. Ahogy a kezdeti magabiztossága – hiszen valóban ártatlan, ő a legjózanabbul gondolkodó, a helyzetet legtisztábban látó figura, akinek ugyan valóban van valami a füle mögött, de a vesztét mégsem az hozza, sőt, ellenkezőleg, éppen az húzhatná ki a csávából, ha nem lenne „eleve elrendeltetett” a sorsa – fokozatosan elillan, és a végére egy mozdulni is alig képes, testileg, lelkileg elgyötört roncsként jelenik meg előttünk, az valami félelmetes.
A látvány, a rozsdás vas díszlet (Khell Zsolt munkája) sugallja a brutalitást, az erőszakosságot, a tehetetlenséget, a bezártságot. A Proctor-házaspár lakásában játszódó jelenetben az a bizonyos harmadik lépcsőfok számtalan lehetőséget kínál szituációk, emberek közötti viszonyok és jellemek elmélyült, minden lehetséges aspektust felvonultató bemutatására. Kovács Márton „Bélaműhelyes” zenéje a drámai hatást remekül erősíti.
Egy szó, mint száz, ezt érdemes megnézni mindenkinek! Azoknak, akik az emberi döntésekre, azok hátterére és következményeire, a lelki ügyekre érzékenyek. Azoknak, akiket a történelem, a vallás, a politika érdekel. Azoknak, akiket a jó, elgondolkodtató színház vonz, akik nem szórakozni akarnak, hanem a katarzisra vágynak – de ritka is ez manapság, pedig ez kellene legyen minden színházi előadás célja! Azoknak, akik „egyszerűen” az ország legjobb színészei közül akarnak látni egy nagy csokorra valót egy színpadon, egy előadásban. Az előadás magas színvonalát jelzi, hogy 2016-ban a POSZT versenyprogramjában szerepel – a két előző Istenítélet-bemutató után vajon lesz harmadszor is díj? Kiderül júniusban!
(Fotók: Szalontai Ábel – Vígszínház)
Hozzászólások