Szerencsére nem kellett sok ideig lakás után kutatnunk, mert éppen akkor adta el a házát Judit nővérének a szomszédja. És ez már ház volt, igazi ház, nem afféle apartman valamelyik lakónegyedben. De még haboztam, és bizony nem restelltem napokon át szimatolni a ház körül, mert hát a környezet, a szomszédok… Azért az sem mindegy ám, hogy kocsma vagy patika üzemel a közelben, tartanak-e kutyákat, és futballoznak-e az utcán gyerekek. A ház az oké volt. Három szoba, konyha, fürdőszoba, kamrák, garázs, kis kert, nagy kert, gyümölcsfák, és az ára is tűrhető, mindenesetre megvehettük volna, ha akarjuk. Juditnak tetszett. Naná, kinek nem tetszene, ha testvére a szomszédja. Hátránya, hogy Judit messzebb kerülne a munkahelyétől, ezzel szemben közelebb a központhoz, annyira, hogy akár gyalog is besétálhatunk a városba. Miután semmi gyanúsat nem észleltem a ház körül, még egyszer utoljára (Ditta tudtán kívül is) végigmustráltam a környéket, hátha találok ennél szebb, szolidabb hajlékot, amit pala helyett cserép fed és a falak sem vályogból épültek. Nem találtam, beköltöztünk anno 2000. november 22-én.
Az én házam az én váram – 2.
A látszat csal – tartja a közmondás, vagy: nem mind arany, ami fénylik. Ennek igazságára akkor jöttem rá, miután eltöltöttem néhány napot az új házban. Első nap: elkezdett a szomszédos kft-ben, úgy 20 méterre a házunktól egy nagy testű kutya öblös hangon ugatni. Rá két percre csatlakozott hozzá egy másik is, aztán még egy… Megszámoltam a hangforrást: körülöttem összesen 13 kutya szűkölt, vonított egészen reggelig. Szinte alig hittem a fülemnek. Hogy a mennydörgős mennykőbe nem hallottam semmit errefelé azelőtt! Második nap: éppen az udvaron sétáltam, amikor a baloldali szomszédunk udvarán felharsant egy rádió. Az udvaron, de hol, mert én egy árva rádiót sem látok – léptem közelebb a sövényhez. Aha, megvan! Ott függött a bejárat felett, hogy kint-bent egyaránt lehessen hallani. Ez nem lehet igaz! A tegnap a kutyák, most a rádió. Istenem, micsoda pokolba kerültem! Harmadik nap: a változatosság kedvéért színre léptek a jobb oldali szomszédok egy tömzsi meg egy középtermetű fiatalember személyében. Mindkettő melomán, s miután magasan a ház tetőterében, többnyire nyitott ablak mellett és erős hangerősítőkkel felszerelve muzsikáltak, még akkor is őket kellett hallgatnom, amikor az udvarról bemenekültem a szobába. Szó, ami szó, úgy tűnik, ez a vasöntő Balogh sem a legszerencsésebb csillagzat alatt született. Hogy kicsoda, és hogy jön ide Balogh úr? Ne törjék a fejüket, ő is én vagyok. Íme, egy részlet a 13 kutya című elbeszélésből:
Ki nem állta a kutyákat, különösen Ubult, egy szürke, korcsnak tűnő dögöt, akinek az ugatását még a hetedik utcáig is el lehetett hallani.
– Nem tudnák valahogy messzebb vinni őket? – próbált egyezkedni többször is a tulajjal. – Tudom, hogy őrző-védő kutyák, azért lehetnének ránk is tekintettel egy kicsit.
– Csak nem zavarják ezek az aranyos állatok! – csodálkozott rá a kft. szakállas főnöke, s nem tudta, haragudjék vagy mulasson a reklamáló öregen.
– Maga mit gondol, eljöttem volna másként magukhoz? Hogy a kutyák ugatnak, rendben, végül is minden kutya csahol, de nem úgy és annyit, mint Ubul. Pedig mi, öregek szeretjük ám a csendet.
– Higgye el, mi is. Na, isten áldja! – búcsúzott el sietve. – Most mennem kell, de ne aggódjék, nem feledkezünk meg magukról.
Ezután két napig csend volt. A kutyák eltűntek, s csupán messziről jelezték, hogy azért nem teljesen.
Balogh úr elégedetten dörmögött.
– Ritka rendes ember ez a Dani! Egy hoppra segített, pedig még borítékot sem kapott.
– Kopogjuk le! – örült vele az asszony.
Más nem mondott. Tudta ő, amit tudott. És csakugyan: csakhamar ismét rázendített Dani Sándor aranyos kvartettje.
– Ne félj, nagyságos úr, te is megvénülsz még – szentségelt az exkohász, gyorsan leengedte a rolókat, és a fülébe gyömöszölt két füldugót.
Persze hiába, Ubul hangja redőnyön, füldugón, mindenen áthatolt, ehhez csatlakozott aztán még tizenhárom négylábú, akik a többi szomszéd udvarán terceltek. Olykor hangszerkíséret mellett is, egy pattanásos fiatalember szíves jóvoltából, aki viszont a magasból, Balogh úr legközelebbi szomszédja padlásszobájában szokott magnózni.
– Volnál kedves halkabbra fogni azt a magnót! – szaladt át a szomszédba egyszer-kétszer a vasöntő. – A végén mindnyájan megsüketülünk tőletek.
– Nem – jelentette ki kerek perec a melomán[1]. – A zene csak akkor szép, ha hangos, és mi így szeretjük hallgatni.
– Nem tetszik? – kelt fia védelmére harciasan a papa. – Le van maga ejtve, ez itt egy város, nem tanya, apuskám. Talán költözzék oda, vagy ott a temető, az még ennél is csendesebb.
– Köszönöm a jó tanácsot – oldalgott el a férfi, majd amikor már végképp nem bírta, bemenekült a városba, és haza sem jött estig.
Hanem egy nap sokkal jobb ötlete támadt. Barkácsolt egy csúzlit, s valahányszor odaát feldübörgött a zene, pukk, pukk, pukk, már potyogtak is a kavicsok a „galambdúc” tetején. A fiatalúr ekkor, de csakis ekkor felfüggesztette az ingyenes zeneszolgáltatást. Nyilván azzal a szándékkal, hogy megállapítsa, melyik szomszéd felől potyognak a kövek. De szünetet tartott maga Balogh úr is, így Dákó úrfi csak sejthette, ki lehet az a siketfajd, aki még a rap-et[2] sem csípi. Másnap kezdődött minden elölről: zene, dobolás, csúzli.
Ubul. Most már benne van, folytatja a harcot. Azért mégis csak jobb, mint napról napra fogcsikorgatva tűrni. Bűn, nem bűn, ő bizony megmérgezi az ebet, utána a többit, sorban mind a tizenkettőt. Na ja: segíts magadon, ha már az önkormányzat sem segít. Mert nem segített, hiába panaszkodott szóban, írásban is náluk. Megvárta az estét, majd a kerítéshez surrant. Nem látott senkit: sem bent, sem kint az utcán.
– Ubul! Ubul!
Íme, máris itt van, nyomában még három másik kutya nyargalt.
– Nesztek, és dögöljetek meg gyorsan! – dobott eléjük néhány húsdarabot.
Meg is bánta rögtön, és igen-igen megörült, amikor másnap reggel újból Ubul csaholására ébredt. Gyenge volt a méreg, vagy meg sem ették? – találgatta magában, azzal megesküdött, hogy soha életében nem tesz ilyet többé.
(folytatjuk)
[1] Zenebolond. (gör.)
[2] Modern könnyűzenei stílus. (ang.)
Szóljon hozzá!