szeretteim már csak a föld öleli –
az alkonyi temető megtelik
piros tükörfénnyel remegő
gyertyanyelvekkel
bizonytalan árnyak
avarzörgető laza neszével…
– még őrzik őt –
rettegek: mikor jön üres november
zarándoklásuk mikor marad el
*
a novemberi temető
a csak-egyszer
csak-emlékezők tere –
hely s idő kötött
megrögzöttsége nélkül
folytonosan hordozom
kedveseim:
átépült mozdulatokkal
vágyívű sűrű pillákkal
kiskamasz-nevetés és
hirtelen-felnőtt zokogás
tiszta hangjával
sorsnak maga-megadó
alázatában is öntudatos
húsvét-várakozással
ott vannak
mindennapi sóhajaimban:
a belém-költözöttek
magányába fordulhatok –
megmutattam lelkem
magma-melege mélységét
nem várok vulkánba-szakadó erőt
félelmem rég elfoszlott
csak a nemlét kapuja felé menetelők
fizikai fájdalmai riasztanak…
Szóljon hozzá!