Hatvan év után (ha a Szabad Nép című elődjét nem számítjuk) megszűnt a Népszabadság, hosszú ideig az ország vezető napilapja. Hogy végleg vagy átmenetileg, az majd kiderül. Tény, olvasótábora jelentősen csökkent az utóbbi években, s éppen ezért hajlamos vagyok elfogadni azt a nézetet, hogy a megszűnésnek gazdasági okai vannak. Az internet korában szinte minden nyomtatott sajtónak csökken a példányszáma, s éppen ezért kiadásuk a legtöbb esetben komoly anyagi veszteséggel jár. Ez a jelenség világszerte tapasztalható. Ami ezzel kapcsolatban a sajtószabadságot illeti, nem hiszem, hogy az korlátozva volna. Kisebb-nagyobb mértékben minden újság, folyóirat tulajdonosának ízlését tükrözi, azaz nem valami cenzúra korlátozza őket, hanem a birtokos akár politikai, akár ízlésbeli felfogása. Ezzel szemben az interneten szinte korlátlan szabadság uralkodik, s ez a megjelenési forma gazdaságilag is kedvezőbb.
De nem is erről akartam írni, hanem két, Népszabadsággal kapcsolatos élményemről. Az első még 1956. november hetedikéhez kapcsolódik. Budapesten még sok helyütt folytak a harcok, az emberek többsége visszahúzódott házaik védelmébe, s elégedetlenül a rádióból elhangzó hírekkel, alig várták, hogy nyomtatott formában is tájékoztatva legyenek. A néhány nappal korábban még tucatszám megjelenő újságokhoz reménytelen volt hozzájutni, a rikkancsok elhallgattak, csak a fegyverek dörögtek még a város különböző pontjain.
A pesti Újlipótváros a forradalom alatt szinte a béke szigetének tűnt, errefelé nem voltak harcok, s ezért is volt meglepő, hogy november hetedike kora délutánján megállt egy orosz tank az akkori Sziget utca és Pozsonyi út sarkán. Sokan kimerészkedtek a kapuk elé, kíváncsian lesve, mi következik.
A tankból két orosz katona bújt elő, kezükben egy-egy nagy köteg újsággal, s integetve bátorították a nézelődőket, jöjjenek közelebb. Barátommal az elsők között voltunk, s rögtön rájöttünk, hogy az oroszok az újságot akarják szétosztani. Kihasználva az iskolában frissen szerzett kevéske orosz tudásunkat, felajánlottuk az orosz katonáknak, majd mi segítünk. Boldogan adtak a kezünkbe egy-egy köteg újságot, mint kiderült az új, Kádár-kormány lapja, a Népszabadság volt.
Elfutottunk a tanktól, hogy kívűl essünk az oroszok látókörén, s a Wallenberg utcában, mint újsütetű és lelkes rikkancsok kiabáltuk: friss hírekkel megjelent a Népszabadság!
Talán mondanom sem kell, hogy – ellentétban az oroszokkal – mi elkértük az újság árát. Perceken belül tömeg vett minket körül, a visszajáró pénzzel senki sem vesződött, sőt, voltak egy páran, akik egy tízforintos papírpénzt nyomtak a markunkba. Kettőnknek így közel kétszáz forint gyűlt össze, ami akkoriban egy munkás négy-öt napi bérének felelt meg. Nekünk, tízenegy éves kölyköknek ez hihetetlenül nagy összeg volt, heteken keresztül telt mozira, édességre és egyebekre. Még szerencse, hogy nem sütötték ránk: a forradalom vámszedői vagyunk.
A másik emlékem Clevelandhoz kötődik, ahol 1978 és 1981 között az Amerikai Magyar Népszava/Szabadság szerkesztője voltam. Az újsághoz járt a Népszabadság, a Magyar Nemzet és még vagy két hazai napilap. Gombos Zoltán tulajdonos ezekből ollózott ki cikkeket, hogy a lap olvasóit a hazai eseményekről is tájékoztassuk. Az egyik, Népszabadságban megjelent hír az alábbiakról tudósított:
„A múlt héten szerénynek nem mondható ünnepség keretében felavatták a z.-i kórházat, amely a város közelmúltban elhunyt és mindenki által közkedvelt politikusáról, K. Zoltánról kapta nevét. Az avatáson természetesen ott volt a politikus szeretett özvegye is, akit az úttörők hatalmas virágcsokrokkal üdvözöltek.”
A cikket szó szerint közöltük.
Másnap a Buckeye Roadon hárman is rám támadtak:
– Ezt a kommunista propagandát! Jártál te már Z.-ben? – kérdezte egyikük.
– Soha – vallottam be nyíltan.
– Azt a gazembert mindenki utálta abban a városban, utálták őt az egész országban, nem is tudom, hogy nevezhettek el kórházat róla, amenyi embert sírba küldött, temetőhöz jobban illenék a neve. És ez a szennylap – bökött megvetően a mi hetilapunkra – még hivalkodik is vele.
Hiába mentegetőztem, magyarázkodtam, a bakit már nem lehetett helyrehozni. Azóta mindig ferde szemmel tekintettem a Népszabadságra. Ennek ellenére sem állítom, hogy örömmel tölt el megszünte.
Hozzászólások