Szentély a kert. Rigók gregoriánkórusa zeng.
Csipkeszemfedőt horgol a dér. Fák obeliszkje,
napóra. Ismételhetetlen percek szövevénye
szökteti törékeny alakod. Egy gyengéd fuvallat
karjába vesz. Visszhangzol bennem, mint
orgonaszólam Liszt rekviemjében. Véres amulett,
szívemben kirajzolódsz. Libera me. Az örök
haláltól, Uram. Mindenfelé csontvázak.
Bizonyság arra, hogy a nyár létezett.
A csillagok teamécsesek Érted imádkozik minden.
Isten országára tükrözi mosolyod a Tó, pedig
sosem mutattam meg a hullámok vízszintesbe
szólított partitúráját. Keserves száműzetés a gyász,
amiben a maradók halálig gyakorolják
az elfogadás művészetét.
De senki sem írhatja tovább a Te félbeszakadt
álmaidat. Fecske vagy. Visszatérsz, hogy
lecsipegesd házaink faláról a félelem vakolatát.
Megtiszteltetés számomra, hogy versemmel tiszteleghetek Rónaky Edit emléke előtt… Szívemben él…
Gyönyörű!
Köszönöm, kedves Kázmér… kitüntetés volt számomra, hogy megírhattam Editkéért ezt a versem…
Drága Marikám!
Örülök, hogy ezt az oldaladat is megismerhettem! Nagyon szépen írsz és ebben a versben nem csak szeretetedet és tiszteletedet látom Rónaky Editért, de mély érzéseidet is.
Ölellek
Teri
Terikém, köszönöm, hogy itt rám találtál… Ölellek!