Változó világ • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Változó világ

 

‒ Az a helyzet, Borikám ‒ mondta elgondolkozva Túriné ‒, hogy az utóbbi harminc évben többet változott a világ, mint előtte akár háromszáz év alatt. Ha csupán arra gondolok, hogy amikor én hatvan évvel ezelőtt elkezdtem bálba járni, az öregapám még eljött megnézni, sőt föl is kért egy keringőre. Meg kell hagyni, nagyon jó táncos volt az öreg.

‒ Emlékszem rá ‒ mosolyodott el a másik ‒, olyan kackiás bajsza volt… Olyan huszáros, pörge… Még vénségére is megnézték maguknak az asszonyok. Volt benne tartás. Nem úgy, mint manapság. Ezek, a mi unokáink csak csápolni tudnak, meg az okos telefonjukat nyomkodni. Fogalmuk sincs, mit jelent az a szó, hogy bál, nemhogy táncolnának.

‒ Brékelnek, meg hiphopoznak, vagy hogy mondják. A lányok meg rúdtáncolnak.

‒ Az nem tánc, Annuskám, hanem sport. Versenyeket is rendeznek belőle. A minap láttam a tévében. Úgy tekeregnek rajta, mint a kígyók. A mi időnkben csak a cirkuszban látott ilyet az ember.

‒ Bizony, akkor még esténként elmentünk a barátokhoz beszélgetni, meg kártyázni. Most meg vacsora után beül az ember a tévé elé, aztán nézi, hogy az amerikai sztárok hogyan mentik meg a világot az űrből jött idegenektől.

‒ Az ám, de közben hatszor meg kell nézned a mosóporreklámot, meg azt, melyik patikában olcsóbb az ízületi fájdalomcsillapító. Két nagy reklámblokk között mindig adnak egy kis darab filmet is. Így szoktatják le az embert a kultúráról. Erről jut eszembe, hogy a patika melletti áruházban mától árulnak akciós kutyaeledelt. Megnézem, mennyiért adják. Látod, a mi időnkben ételmaradékon élt a kutya, a macska meg egerészett a padláson. Most meg külön boltban árulják az állateledelt. Öreganyám körberöhögne, ha fölébredne. ‒ Ezzel megnyomta az autóbusz leszállásjelző gombját és közelebb húzódott az ajtóhoz.

Túriné meg ment tovább a piacra, maga után húzva a kis bevásárlókocsiját. Közben arra gondolt, hogy lám, ez is azok közé tartozik, amikért körbenevetné az öreganyja. Igaz, hogy annak idején el se tudta volna húzni a hepehupás, gödrös járdán. Karkosárral, meg nagy szatyrokkal jártak akkor bevásárolni az asszonyok. Még olyan is volt, aki a fején hordta a kosarát. No, nem is voltak olyan görnyedtek, rossz tartásúak, mint a mai fiatalok. Vénségükre igen, elkopott a derekuk, de akkor se jártak fizikoterápiára, meg gyógytornára. Talán nem is volt olyan.

A szélső standon árult egy jópofa őstermelő. Hajdan kofának hívták az ilyet, de manapság már nagyon megsértődnének, ha lekofázná őket az ember. Az őstermelő azt jelenti, hogy a saját földjén termelt zöldségét árulja. A krumplitól a földi mogyoróig mindent. A fene bánja, honnét veszi, csak szép, meg friss legyen a zöldsége. Ez az ember mindig előre köszön, és még viccelődik is vele. Úgy szólítja, hogy szépasszony. Az ő korában ezért még azt is elnézi az ember, ha öt dekával kevesebb a két kiló. Még nejlonzacskót is ad hozzá. Nem úgy, mint a másik soron az a nagyképű rüfke, aki már nem is egyszer rászólt, hogy ne turkáljon az áru között. Rászólt, hogy mama, vagy viszi, vagy ne tartsa föl a vevőket. Mi az, hogy ne válogasson? Már csak megnézheti, mit vesz! Nem is megy hozzá többé, az biztos. És még ez meri magát kereskedőnek nevezni…

A minap, amikor arra járt, éppen a piacfelügyelőt szidta, mert nem tud rendet tartani a placcon. Mindenféle hajléktalanokat, meg munkanélkülieket beenged a standok közé. Rajta is kapta az egyiket, amikor két szép almát dugott a zsebébe. No, de csak jöjjön erre az a rendőr ismerőse, majd jól rájuk uszítja. Csukassa le valamennyit, hogy ne tébláboljanak itt a tisztességes emberek között. Végtére is ez a dolga…

A Tesco Áruházban a leértékelt áruk polcánál találkozott a Béres Jóskával. Hajdan kollégák voltak a gumigyárban.

‒ Te is az olcsó árut keresed, Józsikám? ‒ állt meg mellette. ‒ Hogy vagytok? Hogy szolgál az egészségetek? Nagyon régen nem találkoztunk. Hogy van a fiad? Ugye ügyvédnek tanult? ‒ hadarta egy szuszra.

A férfi egy pillanatra fürkészőn nézett az arcába, mintha nem is ismerné, aztán vadalma mosollyal válaszolt:

‒ Neked is az fáj, hogy az én fiam nyerte meg a pályázatot? A vadászházat sajnáljátok tőle, vagy az Audiját? Most mind azt károgjátok, hogy korrupció… meg hogy lopnak, csalnak, hazudnak a képviselők… pedig nélkülük a béka feneke alatt lenne ez a város, meg az egész ország. Csak locsog, meg uszít a sok hazaáruló szarházi ahelyett, hogy megköszönnék a munkáját. Ha rajtam állna, lecsukatnám valamennyit.

Az asszony csak állt egyik lábáról a másikra a leértékelt polcok között és a szavakat kereste, de nem találta sehol.

‒ Ne haragudj, Józsikám, én nem tudtam, hogy a fiad városi képviselő lett… ‒ hebegte zavartan. ‒  Mióta nyugdíjban vagyok… Szóval csak a régi barátság miatt…

‒ No, hagyj engem békén a régi barátsággal, Annus! Mind olyanok vagytok, mint a veszett róka. Először dörgölőzik, aztán beléd harap ‒ indult el a másik irányba indulattól fűtötten a férfi. ‒ Azt hiszitek, nem látom, hogy irigykedtek rá? Gondolom, te is ott leszel a délutáni tüntetésen.

‒ Nem értem ‒ dadogta az asszony. ‒ Miféle tüntetésen? Én…

Erre a kérdésre már nem érkezett válasz. Csak a férfi vállát, meg ősz haját látta eltűnőben az árupolcok fordulójában.

Alig várta, hogy elszabaduljon a pénztártól, rohant a henteshez, ahol a szomszédasszony lánya állt a pult mögött. Tulajdonképpen nem is akart venni semmit, csak megtudni, miért volt annyira fölpaprikázva a régi kolléga. Ez a Mari meg mindent tud. Nála fut össze a város összes pletykája.

‒ Az ám, nagy tüntetés lesz délután a városháza előtt ‒ mondta. ‒ A civilek, meg a polgári egyesület el akarják számoltatni a képviselőket az elszelelt milliókról. Amint hallom, már az ügyészségen is följelentették a Béres Józsi fiát, az Ákost.

‒ Ez az a Béres, aki…?

­‒ Az, aki hajdan párttitkár volt a gumigyárban. Ismeri, nem?

‒ Persze, hogy ismerem, egy időben a kollégám volt. Az előbb találkoztam vele a Tescoban. Elég furcsán viselkedett.

‒ Nem csoda. Az előző kormány alatt ő volt városi képviselő, most meg a fia. Színváltósak ezek, mint a golyóstoll. Most aztán válogathat a jónép, melyiket utálja jobban.

‒ Nem értem ‒ csóválta a fejét az asszony. ‒ Miért kell utálni valakit, ha más a véleménye?

‒ Húha! Annus néni, hol élt maga az elmúlt harminc évben? Manapság ez tartja össze az embereket. A zsigeri undor, meg a pénz. Majd legközelebb elmagyarázom, de most ki kell szolgálnom az urat. Mit adhatok? ‒ fordult a pult előtt álló férfihez.

*

‒ Az a helyzet, Annus ‒ magyarázta Túri Bálint a feleségének ‒, hogy én is csak a fejemet kapkodom, nem igazán értem, mi történik a világban. No, meg azt se, ami körülöttünk zajlik. Megöregedtünk. Ez már az unokáink dolga. Csak bámészkodom, amikor régi barátok esnek egymás torkának szinte semmiért, és a tegnapi ellenségek borulnak össze egy pohár pálinka fölött. Nem barátság ez, legföljebb pillanatnyi érdek. De elég-e ez az emberséghez? Hajdan, amikor jött a török, meg a német, azokat gyűlölte a nép. Aztán utáltuk az oroszokat, meg a párttitkárokat. Ők jelentették az ellenséget. Most éppen nincs nálunk idegen, hát utáljuk egymást.

‒ De hát ez hülyeség, Bálint! ‒ fortyant föl az asszony. ‒ A józan paraszti ész…

‒ Hja, anyukám, a józan paraszti észhez józan paraszt is tartozik. Mi már polgárok vagyunk. A Marsra könnyedén el tudunk jutni, de a szomszédainkhoz nem.

‒ Nekünk még mindig vannak barátaink ‒ próbált ellentmondani az asszony. ‒ Elmehetnénk meglátogatni őket. Vagy elmehetnénk a nyugdíjasklubba… Vagy színházba, vagy akárhová.

‒ El ‒ bólintott rá a férfi. ‒ Végtére is…

Aztán megvacsoráztak, és leültek a tévé elé. A szomszéd szobában a Béla gyerek, az unokájuk, a heverőn elnyúlva az okos telefonján csetelt a barátnőjével.


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS