Jegyzetek – 15.
Ha nem is mindig, de életem nagyobb részében csodálkoztam azokon az embereken, akik képesek voltak harminc vagy akár negyven évet is eltölteni egy és ugyanazon munkahelyen, cseppet sem ritkán még ugyanabban, az évek során szinte semmit sem változó munkakörben. Mint írtam, nem mindig, mert ahogy visszaemlékszem inaskoromra, a hatvanas évek legelejére, akkor még ez természetesnek tűnt számomra, noha úgy isten igazából már akkor is nehezen képzeltem el, hogy én itt majd… Ennyi évet? Brrr! Viszont nem egy embert ismertem, aki nyugdíjba vonulását megelőzően harmincnál is több esztendőt húzott le a Franklin nyomdában, illetve a Szent István Társulatnál. A két név együtt említésén ne lepődjön meg senki, gondoljon csak arra, hogy a Magyar Királyság és a Magyar Népköztársaság is ugyannak a területében szinte semmit sem változó országnak volt két különböző elnevezése. Valahogy így volt a Szentkirályi utcai épülettel is, amely előbb az egyház tulajdonát képezte, majd odaköltöztették a nagynevű Franklin nyomdát, megszüntetve a Szent István Társulatot, mint a népi demokrácia testéről eltávolítandó klerikális-reakciós kelést. A két nyomda összevonásában a szükség is közrejátszhatott, hiszen a háború alatt nagyon sok nyomdagép semmisült meg, s legalább annyit az oroszok is elvittek emlékbe.
Abban az időben tehát nem furcsállottam az egy helyre való leragadást. Az akkori öregeknek az idő és a hely is szolgált éppen elég változatossággal. Hogy mást ne mondjak, Kecskés elvtárs a negyvenes években még lelkesen ministrált a papi nyomda – egyébként és tudtommal az ország egyik legszebb – kápolnájában az igazgató esperes mellett, hogy aztán alig tíz évvel később, immár műszaki igazgatóként, kommunista dogmákat szónokoljon a kápolnából kialakított kultúrteremben. Kinek kell ennél nagyobb változatosság?
De volt abban a röghözkötöttségben másvalami is. Az öreg kollegák szerették a szakmájukat, el sem tudtak volna mást képzelni maguknak. Mondhatnám azt is, a nehéz körülmények ellenére már-már szinte élvezhető hobbinak tekintették. Biztos, hogy legtöbbjük a maga módján boldog ember is volt. Mert hiszen van-e nagyobb boldogság annál, mint mikor az ember azt végzi, csinálja amit szeret. És ezért még fizetést is kap, megél belőle! Ennek ellentéte is igaz. Gyötrelmes dolog muszájból végezni munkát. Csupán azért, mert valamiből élni kell, a családnak is le kell tenni valamit az asztalra. Ez esetben majd minden megváltás, ami véget vet ennek a szenvedésnek.
Ezért tudom megérteni a Ford autógyárnak azt a munkását, aki harmincnégy éves munkaviszony után, hatvanéves korában fityiszt mutatott a főnökének, s csapot-papot hátrahagyva, felmondás és magyarázat nélkül becsapta maga mögött munkahelyének ajtaját. Tehette, a közelmúltban vette fel 136 millió dolláros lottónyereményét.
Nem kenyerem a lustaság, tétlenségre sem akarok kárhoztatni senkit, de szívemből kívánok egy lottónyereményt azoknak, akiket a kényszer állít munkapadjuk vagy íróasztaluk mellé, s ráadásul még egy nemszeretem főnök rigolyáit is el kell viselniük. Hogy ők is mutathassanak egy jó nagy fityiszt.
Szóljon hozzá!