Meleg este volt. Már a nyolcat is elütötte a nagytemplom toronyórája, de a nap még mindig ott ragyogott a szomszéd ház kéménye mellett. A falak úgy ontották magukból a meleget, mint télen a cserépkályha, ha jól megöntik koksszal. Koksz… Hol van az már? Még a férje is élt, amikor átrakatták a kályhát, és beépíttették a gázégőt. Tisztább, kényelmesebb. De azért a koksz melege mégis csak más volt. No, meg egészen más télen az a húsz-huszonegy fok a lakásban, mint nyáron ez a huszonnyolc. Ilyen hőségben nemhogy aludni, de még heverészni se lehet. Hajnalban meg, amikor lehűl a levegő, megfázik az ember és törölgetheti az orrát. Az a legjobb, ha ilyenkor kinyit minden ajtót, ablakot, jó nagy kereszthuzatot csinál, aztán ha egy kissé lehűlt a levegő, bezárkózik és csak a kert felől hagyja nyitva a felső, bukó ablakot.
Régen, amikor még a szülei is éltek, nyáron nyitott ajtónál aludtak. Ott volt a két erős férfi, az apja, meg a férje, a tornatanár. Ketten akár egy ökörrel is elbántak volna. Most meg itt van ő egyedül, a negyvenöt kilós vénasszony… meg minden ajtón a három zár.
Kinyitott minden ajtót, ablakot, aztán vette a kis karkosarát és elindult a kertbe, hogy megnézze, érik-e már a paradicsom. Ezzel is sok pénzt meg lehet spórolni, ha a zöldségért nem a piacra szaladgál. Közben átköszönt a szomszédoknak. Mindkettő a kertjét locsolta.
Jócskán besötétedett már, mire megtelt a kis karkosár és a fájó derekát tapogatva behúzta maga mögött a kertajtót. Mi tagadás, elfáradt. Így hetven év körül gyakran megesik ez az emberrel. Gyors zuhanyozás, aztán zsupsz az ágyba. Ha szerencséje van, alszik reggelig. Ha nincs, addig, amíg meg nem fájdul valamije.
Az utcai szobában aludt. A másikat afféle emlékszobának rendezte be. Ott laktak hajdan a szülei, és abban halt meg öt évvel ezelőtt a férje is. Régóta bajlódott már a szívével szegény, de erre a gyors, kegyetlen halálra a legvadabb rémálmaikban sem gondoltak volna. Ebéd után lefeküdt egy kicsit sziesztázni. Nem volt ebben semmi különös, az utóbbi időben gyakran megtette. Egy kicsit pihent, aztán minden ment tovább. Ő meg ott sertepertélt körülötte. Éppen mosogatni készült, amikor olyan furcsa, halk hangon odaszólította;
– Juliskám, légy szíves, gyere ide picinykét! Ülj ide mellém!
Odaült mellé, megfogta a kezét és várt. Azt hitte, valami fontosat akar mondani. Valamit, ami csak kettőjükre tartozik. Aztán egy érthetetlen suttogó hang vagy sóhaj, és elernyedt a férfikéz szorítása. Ennyi volt. Először fel sem fogta, mi történik. Perceken át csak nézte, még sírni se tudott.
Eltemette őket, de az emlékük ott maradt. A képek a falon, meg az albumokban. Az előszobában az apja fokosa, amivel egykor kirándulni ment, a vitrinben a férje érmei, a konyhában az anyja tésztaszedő kanala… Olykor éjszaka, ha elkerülte az álom, átment az udvari szobába és leült az ágy szélére. Beszélt hozzájuk, és ők válaszoltak. Bolondnak néznék, ha ezt elmondja valakinek, ezért hát hallgatott, mint a sír, de soha se használta volna azt az ágyat, nehogy ráfeküdjön valamelyikükre.
Az utcai lámpa bevilágított az ablakon. A fény éppen a szemébe sütött. Felkelt hát és megigazította a sötétítő függönyt. Amint az ablakkal bíbelődött, megreccsent az ágy. Hirtelenjében el se tudta dönteni, hogy az övé, vagy a másik, a belső szobai. Faramuci dolog – gondolta. – Mitől recseghet egy ágy, ha nem is fekszik rajta az ember? Lehet, hogy Ők? No nem, ez már tényleg az ép ész határát súrolja…
Felkapcsolta az éjjeli lámpát. Nem félt, hiszen ha Ők, nincs mitől tartania. Senki. Semmi. Átment a másik szobába. Egyenesen az ágyhoz lépett. A pléd alatt dudorodott valami. Valami olyan, mintha egy emberi test lenne. De hát a szellemeknek nincs kézzel fogható, emberi testük!… Ő legalábbis így gondolta. Hát akkor meg hogy van ez? Megfogta a takaró csücskét és lerántotta az ágyról. Nem félt, mert tudta, hogy Ők hárman vigyáznak rá. A látványtól mégis meghökkent. Egy nagydarab nő feküdt ott fekete szoknyában, babos kendővel a fején, a lábán elnyűtt tornacipő. Így fekve is hatalmasnak tűntek a mellei.
– De hát maga nem is az anyám! – kiáltott rá izgatottan.– Mit keres itt? – És sikoltozni kezdett.
– Nem hát, de biz’ Isten elküldelek hozzá, ha azonnal be nem fogod a pofádat! – mondta az a bizonyos valaki és felült az ágyon. – Kussolj, vén kurva! Hallod? Kussolj már! – folytatta egy nőtől szokatlanul mély hangon és lomhán föltápászkodott.
Az asszonynak tátva maradt a szája a meglepetéstől és remegni kezdtek a lábai. Lehet, hogy nincs is egyedül ez a nő? – villant át az agyán. – És ekkor eszmélt rá, hogy itt valami egészen más történik, mint amire ő gondolt és ettől a nőtől, vagy akármitől félnie kell. Addig-addig hátrált, míg neki nem ütközött egy széknek és lerogyott rá. – Én… én… – makogta. – Kérem, ne bántson!
– Bántson téged a rossznyavalya – mondta a másik. – Leteszed az asztalra a pénzedet, meg az aranyaidat, aztán alhatsz tovább, nyanya! No, lássam azt a kis pántos ládikádat!
– Honnan tudja, hogy…? – hebegte az öregasszony, és elindult a szekrény felé.
– Kuss, mert hókon váglak! Itt én kérdezek, jó?
– Jó – mondta kényszeredetten –, de a villanyt…
– Hagyd békén azt a kurva villanyt! Az én zseblámpámnak sokkal erősebb fénye van. Látod? – és a szeme közé világított.
Reszkető kézzel nyitotta ki a szekrény ajtaját. Mélyen betúrt a fehérnemű alá és elővett egy díszes faragású kis dobozkát. A nő kinyitotta, kivett belőle egy vékony arany láncot, meg két gyűrűt és az asztalra dobta.
– Ennyi? Tantó néni, ennyi? És azok a bazi nagy fülbevalók hol vannak? Csak nem vágtad be őket a zaciba?
– Nekem nincs… – zokogta –, csak ami a fülemben van…
– Hazudsz, vén ribanc, hazudsz! Én meg addig ütlek, míg elő nem adod. – Ezzel a két karjánál fogva fölemelte az asszonyt és a falhoz vágta. Ő meg akkorát sikoltott félelmében, fájdalmában, mint eddig még talán soha életében, s mire újra ráemelte volna a kezét a betörő, a szomszédok már ott kurjongattak az ablak alatt. Nem volt más választása a hívatlan vendégnek, felkapta a kis díszdobozt, a keblébe rejtette, aztán gyakorlott mozdulattal, egyetlen rúgással széttörte az ajtót és a kerítésen átugorva menekült a kerteken át.
Az ajtó roncsait félretolva érkező szomszédok lefektették a minden tagjában reszkető öregasszonyt, vizes borogatást raktak a fejére, meg a két karjára, mely kék-zöld lett a szorítástól és a duplájára dagadt. Aztán kihívták az ügyeletes orvost és értesítették a rendőrséget. No meg, hogy el ne felejtsem, pillanatok alatt szétkürtölték az utcában, hogy az éjjel betörtek a Petri tanító néni házába és elrabolták a fülbevalóját.
Néhány percen belül megérkeztek a rendőrök. Maga az ügyeletes tiszt is kiszállt helyszínelni, hiszen egykor őt is Juliska néni tanította a betűvetésre. Fogadkozott is szentül, hogy ha soha senkit, de ezt a furcsa külsejű betörőt elkapja és móresra tanítja, ha addig él is! Annál is inkább, mert nagyon sok nyomot hagyott maga után. Van legalább tíz-tizenöt tiszta ujjlenyomat, a kertben lábnyom, sőt az egyik szomszéd látta is, amint átugrott a kerítésen. Személyleírást tud adni róla. Gyerekjáték lesz a betörő csuklójára kattintani a bilincset.
Nem telt bele egy hét, hívatták Juliska nénit a rendőrségre, hogy azonosítsa az elrabolt tárgyakat. Protekciója lévén az említett rendőrtiszt révén, buszoznia se kellett, bevitte a kapitányságra az egyik éppen arra járó járőrkocsi. Minden megkerült; a nyaklánc, a két gyűrű, a kis faragott doboz, sőt még a nyugdíjából maradt ötvenezer forint is. Az idős asszony hálálkodott a régi tanítványnak, és a fejét ingatva megkérdezte tőle:
– Ha nem hivatali titok, megmondhatnád fiam, ki volt az a nő!
– Meg én, tanító néni, de üljön le, mert leülteti a meglepetés! Csak első látásra volt nő az a betörő. Valójában férfi a gazember. Egy igazi galád és kegyetlen garázda csavargó. A Fekete Pista. Tetszik emlékezni rá? Ő is Juliska néni tanítványa volt harminc évvel ezelőtt.
– Ó, a mihaszna, beste kölyke… – ámult el az öregasszony.– Már hogyne emlékeznék rá, kétszer meg is bukott, pedig külön korrepetáláson is foglalkoztam vele. Már akkor is jobban érdekelte a csibészség, mint az egyszeregy. Így érthető, miért tudott úgy a falhoz vágni, hogy a lelkem is majdnem elhagyott, meg széttörni azt az erős ajtót. De még ilyet, hogy női ruhában…
– Ez volt az álcája, meg végül is a veszte. Hónapok óta kerestük már azt a betörőt, aki női ruhában surran be a lakásokba, de egy férfit meghazudtolóan erőszakos és durva, ha rajtakapják. Most végre lebukott. De ha már itt van, Juliska néni, én is hadd kérdezzek valamit. Talán fontos lehet a nyomozásnál. Annak idején, amikor bennünket tanított, volt egy pár olyan nagy karikás fülbevalója. Hatalmas volt és gyönyörűen csillogott. Meg nem tudnám mondani, hány karátos lehetett, de nagyon sok. Azt rebesgették akkor, hogy egy vagyont ér. A tanár bácsi rokonaitól kapták Amerikából. Úgy tudom, ez a Pista is azt kereste magánál.
– Igen ezt emlegette ő is. Bolond fiú… – mosolyodott el az öregasszony. – Neked bevallhatom, hogy az a bizonyos hatalmas fülbevaló is csak első látásra volt arany. Igaz, hogy a férjem unokabátyjától kaptam, kaptuk, aki ötvenhatban disszidált és New Yorkban telepedett le, de soha sem lett belőle milliomos. Az a híres fülbevaló igazi trombitaréz volt. Hetenként szidoloztam… Ha jól emlékszem, végül az unokahúgom lányának adtam ballagási ajándéknak. Hozzá jobban illik, mint egy vénasszonyhoz. A Fekete Pista ezért csinálta ezt az őrültséget? Nem csoda, hogy újra megbukott.
Hozzászólások