T. Ágoston László és kötetei Tasson
T. Ágoston László, barátunk és szerzőtársunk elment… Hosszú idő óta küzdött a kórral, iszonyú nagy akaraterővel szállt szembe vele. Erőt adott neki a felesége, Erzsike és fiuk, Ágoston László operaénekes.
2011 márciusától jelentek meg írásai (novellák, regényrészletek) a Hetedhéthatárban, szám szerint 161. T. Ágoston László Tassról indult, onnan vitte magával Budapestre az emberséget, az ősi tudást, Lenkey János 1848-49-es huszártábornok leszármazottjaként pedig a tartást. Nem szédítette meg a főváros, az újságírói, írói tevékenysége, sikere, az egyre szaporodó köteteinek száma. Mindvégig hű volt önmagához!
2008-ban a tagjai közé választotta a Magyar Írószövetség.
Minden alkotásából szeretet sugárzott és sugárzik továbbra is, mert a sorai-gondolatai-emléke által itt marad közöttünk.
T. Ágoston Lászlót július 31-én 12 órakor a Budapest-Rákoskeresztúri Református templom urnatemetőjében helyezik örök nyugalomra a szerettei a református vallás szertartása szerint.
A Hetedhéthatárban 2012-ben jelent meg Kopré Józsefre és a Krúdy Gyula Irodalmi Kör létrejöttére emlékező írása. Kopré József volt az, aki elsőként figyelt fel a tehetségére. Ezt az alkotását közöljük most, ismételten, szívünkben őrizve örökre a szerzőt: T. Ágoston Lászlót.
Az a gyűrött, barna boríték
Eltemettük Kopré Jóskát, Móricz Zsigmond egykori mindenesét. Nem kapott díszsírhelyet a Farkasréti temető művész parcellájában, sem posztumusz Kossuth-díjat, csak két négyzetmétert a Kerepesi temető félreeső sarkában a széltől zúgatott nyárfák alatt.
Ennek is csak a felét, mert néhány éve már ott alussza örök álmát élete párja, a Mama. Igen, így becézte a feleségét, aki – amíg a betegség otthon nem tartotta – oly gyakran elkísérte az irodalmi estekre, s hallgatta a fenegyerek Jóska gyémántként csiszolt verseit. Mert afféle fenegyerek volt ő, aki a nagydorogi zsellérsorról indult neki, hogy megmássza az Olympost, és feljutott a csúcsra. Most is látom őt, amint fekete csikós pörgekalapját félrevágva, görbebotját szorongatva nekivág a pesti körútnak.
A hetvenes évek végén találkoztunk. Egy üzemi lap szakosztályi rendezvényen Kesztyűs Feri festő- és grafikusművész, közös barátunk, aki egyben üzemi újságíró is volt, megemlítette, hogy van egy művész társaságuk, a Móricz Zsigmond Kör. Amolyan laza, baráti társaság ez, irodalmárok és képzőművészek gyülekezete. Elsősorban gyári, intézményi művelődési házakban rendeznek kiállításokat, és a megnyitón felolvasnak néhány verset, novellát is. Látta, hogy megjelent néhány novellám a lapok irodalmi mellékletében. Nincs kedvem hozzájuk csatlakozni? Volt. Már hogyne lett volna. Magam is társakat kerestem abban az időben. Olyan embereket, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, épp úgy feszíti őket a közlésvágy, és nyomasztja az irodalmi élet zártsága, mint engem.
– No, hát akkor juttass el hozzám néhány novellát, én meg elviszem a Kopré Jóskának – mondta.
– Ki az a Kopré Jóska?
– Ő a társaság irodalmi vezetője. Költő, nagyon jó költő. Móricz Zsigmond folyóiratánál, a Kelet Népénél volt mindenes. Igaz, hogy nem tartozik ma a divatos költők közé, de megbízhatsz az ítéletében, ért az irodalomhoz.
Nofene – gondoltam. – Megint egy újabb mindentudó cenzor… Mert már kezdett elegem lenni azokból az irodalmi rovatvezetőkből, meg főszerkesztőkből, akik azt magyarázgatták, hogy az irodalomnak nem az a feladata a szocializmusban, hogy állandóan csak a negatívumokat hánytorgassa. Annyi szép és jó van az életünkben, azt kell megírni!
De azért vittem neki néhány novellát. Legföljebb majd igyekszem elfelejteni az egészet… Feri beletette egy barna borítékba, ráírta, hogy Kopré József író-újságíró részére, és ott hagytuk a Blaha Lujza téren, a Hírlapkiadó portáján.
Néhány nap múlva megjött a válasz ceruzával írva a barna borítékra: „Feri! Ez a fiú tehetséges, bízzuk rá, melyik 2-3-at akarja fölolvasni! Mind jó írás! Kopré.” Többször költözködtem azóta, s a hurcolkodásnál sok minden felesleges lomnak bizonyult. Ezt az itt-ott meggyűrődött, öreg, barna borítékot azóta is ereklyeként őrzöm. Kopré Jóska ereklyéjeként.
Nem emlékszem már, hol volt az első kiállítás, ahol én is szerepeltem. Arra sem emlékszem, melyik novellát olvastam föl, de arra igen, hogy kezem-lábam összeakadt, amikor a közönség elé léptem. Jóska volt a műsorvezető. Látta a lámpalázamat. Nyugtatgatott, bíztatott, s rábólintott, amikor jól csináltam. Jól tudta ő, hogyan lehet bátorságot önteni a tapasztalatlan fiatalemberbe, hiszen majd’ húsz éven át a katedrát koptatta.
Évekig jártunk együtt, már nemcsak Pesten, hanem a környező falvakban is. Lassan kialakult a kis csapat: Kopré, Hunyadi Pista, Kende Sanyi, Gyevi Karcsi, Barcs Jancsi, s olykor mások is.
Abban az időben reumával is küszködött Jóska, azért kellett a bot. Aztán elkezdett Zsiga bácsiról, meg a Kelet Népéről beszélni, és úgy elfelejtette minden nyavalyáját, hogy alig tudtunk lépést tartani vele. Futott, akár a nyúl, és pörgette a görbebotot, mint valami sétapálcát a vasárnapi korzón. Aztán amikor elfogyott a mondanivalója felnyögött, és a botra támaszkodva sántikált tovább.
Eleinte meglehetősen zavarban voltam, hiszen Kopré, Hunyadi, meg Kende évtizedekkel voltak idősebbek nálam. Jó nevű, több kötetes, befutott írók, költők, én meg a kis névtelen senki… Akár bácsizhattam volna őket… Igen, de nem hagyták.
– Ide figyelj, Laci! – mondta egyik alkalommal Kopré Jóska.- Tanuld meg, hogy az írónak nincs kora. Csak tehetsége van, amelyiknek van. Márpedig akinek van, az mind egyenrangú, és egykorú, akárhány éves is. No, hát azért mondom, hogy ne akarj lebácsizni bennünket, mert nagyon megharagszunk.
Időnként közénk keveredett néhány világmegváltó irodalmár is, akik a modernségről papoltak; az új formákról, a neoavantgard, meg a posztimpresszionizmus mindenhatóságáról.
– Rendben van – mondta Kopré tanár úr –, de a verslába sánta! Mindenkinek szíve joga, sőt kötelessége is, hogy olyat írjon, amilyet még soha, senki se tudott. Újítsatok! De előbb tanuljátok meg a szakmát! Majd ha úgy ismeritek a klasszikus versformákat, mint Arany, Ady vagy József Attila, írtatok olyan regényt, novellát, mint Móricz Zsiga bácsi, akkor fölrúghatjátok a régi formát. De csak akkor! Aki az elfuserált versét nevezi modernnek, az az én szememben nem költő, hanem csaló.
Nagyon szerettem velük járni. Lestem minden szavukat. Kopré Móriczot idézte, Szabó Pálról mesélt. Kende Sanyi, az egykori szabólegény párizsi élményeit osztotta meg velünk. Hunyadi Pista a verseiben is a végzetes kórban meghalt felnőtt fiát siratta.
Egy nap Kopré a hóna alá csapott egy kötetre való verset, és elvitte az egyik kiadóba. Fanyalogva fogadták. Egy rohadt sor se volt benne a szocializmus építéséről. Csak ilyenek, hogy Imádság fogódzásért, meg Keserű dal, Könyörgés kegyelemért… No nem, ez egyiknek se kellett. Gondolt egyet, és csinált egy gyűjtőívet. Kiült vele a Blaha Lujza térre az egyik padra. Jöttek is a barátok, ismerősök, s megkérdezték:
– Milyen papír ez, Jóska?
– Gyűjtőív. Ha gondolod, te is megrendelheted rajta a legújabb kötetemet.
– És melyik kiadónál jelenik meg?
– Nálam. Az első könyvem is úgy jelent meg, ez is magánkiadás lesz.
– Ne hülyéskedj, magánkiadás 1982-ben?!…
Aztán szinte minden ismerős beírt egy összeget, meg a nevét. Volt, aki azért, mert nem hitte, hogy megtörténhet. Mások meg azért, hogy hátha mégis…
És újra csak győzött a konok zsellérivadék. Egy szép napon újra kiült a Blaha Lujza téri padra, és elővette a táskájából a gyűjtőívet, meg a friss, nyomdaszagú kötetet, a minden élők útján-t. Csak így, csupa kisbetűvel, mint Nemecsek. A cimborák hitetlenkedve csóválták a fejüket, és néhány nap alatt gazdára talált minden példány. Nekem a 247-dik jutott.
Aztán valamiféle feszültség támadt a festők, meg az írók között. Tény, hogy kenyértörésre került a dolog. Egy nap felhívott telefonon Szőke Miklós Árpád, aki szintén a csoporthoz tartozott.
– Beszéltem a Zichy-kastély igazgatójával – mondta. – Adnak helyet, megalakíthatjuk az irodalmi kört. – Ennél jobb megoldást nem is remélhettünk volna.
Az óbudai Zichy-kastélyról volt szó, az Árpád híd mellett. Ebben kapott helyet akkor a kerületi művelődési ház, s ennek egyik félreeső szobájában mi havonta egyszer két órára a sakkszakkör és a bélyeggyűjtők klubja között. Október végi szombat délután volt, 1982 ősze. A kapu előtt ácsorogtunk, és vártuk a társakat. Éppen arról beszélgettünk, hogy valamiféle nevet kellene adni a társaságnak. Jóska ragaszkodott volna a Móriczhoz, de az már foglalt volt, hiszen nem oszlattuk föl a régi társaságot sem. Röpködtek a nevek Balassitól József Attiláig. Egyik se illett igazán Óbudához. Vita közben elindultunk az Árpád híd felé. Egyszer csak Hunyadi Pista megállt, csendre intett bennünket, s a néhány méterre álló Krúdy mellszoborra mutatott.
– Ne találgassatok tovább, Ő az.
Így lett a társaság neve Krúdy Gyula Irodalmi Kör. S mivel a „nagyok” szívből utálták a hivatali ügyintézést, Szőke lett az elnök, én meg a titkár. Gyevi Karcsi, akinek sajtójogász végzettsége volt, megalkotta az alapszabályt, s az alakuló ülés időpontját gondosan kijavította október 25-re, nehogy a 23-i dátum felkeltse a hivatal gyanúját. Mert bizony, ha egy kicsit megvakargatjuk a társaság tagjainak múltját, elég sokuknak volt kisebb-nagyobb ötvenhatos priusza.
Kopré szívesen jött közénk, és javítgatta a botladozó verslábakat. No meg Hunyadival kettesben ők bírálták el a felvételre jelentkezők veseit. Aztán egyre többször csak a telefonüzenet jött: nem mozdulhat, mert beteg a Mama. Egy nap a villamosmegállóban találkoztunk. A cigarettát szidta, és kivörösödött arccal köhögött.
– A jövő héten be kell feküdnöm a kórházba – mondta. – Tüdőtágulás. El kellene dobni ezt a fránya bagót…
Aztán még jó néhányszor találkoztunk, de még mindig ott tartott, hogy el kéne dobni… Hát most eldobta…
Eltemettük Kopré Jóskát, Móricz Zsigmond egykori mindenesét. Nem kapott díszsírhelyet a Farkasréti temető művész parcellájában, sem posztumusz Kossuth-díjat. Elment ő is csendben a többiek után. Most is látom őket, ahogy mennek. Elöl Hunyadi, Gyevi, Kende. Ők hárman már a Fiastyúk csibéit számolgatják az égi szérűskertben. Ballag utánuk Kopré Jóska. Fekete csikós, pörgekalapját huncutul félre vágja, és görbebotját lóbálva nekivág a csillagporos Tejútnak.
Hozzászólások