Búcsú • Hetedhéthatár

Szépirodalom - vers

Búcsú

annyiszor mondtam nem kellett
annyiszor kértelek nem akartad
már hallgatok süket maradt
a kapcsolatunk megszakadt
már nem beszélek hiába
mondtam elesel vigyázz
szavamat durván félrelökted
most elterülten sírsz nincs vigasz
de káröröm se! a fájdalom
megdermesztett haldoklom
de ölelnélek ha engednéd ma is
ellököd kezem karom lehanyatlik
és félholtan nézlek belül siratva
ha még, ha még egyszer füled megnyílna
és lágyan meghajolnál a jó szó előtt
előtted én is meglágyulnék
a megértés törődés figyelem
elemi szükséglet nem kegyelem
ha úgy bánsz velem mint egy tárggyal
ne várd mint aki él olyan legyek
darabbá válok s fellázadok
ellened és elfutok tőled
virágok vagyunk vagy fák de
élők esendők törékenyek
nem vághatsz falhoz a szavaiddal
mert falra kenve vakolatként
téged is befalazlak
élve sorvadsz majd el
csak ostoba képzelheti
hogy neki tenni nem kell
áradnak rá az áldott napok
simogató szó nélkül öleli párja
nem kell neki más csak a kőtest
és soha egy kedves vagy lágy
csak kőszív kőszó kőutálat
hidegben nem enged ki a vágy
rideg vagy ezért megfagyott
azt hiszed jussod az ölelés
beindul mint reflexre a kutya
akit Pavlov beidomított
de míg ember vagy férfi vagy nő
az évekig elásott érzelem
egy távolból érkező kedves szótól
megelevenedik s csak nézed
ahogy elrepül mert félrelökted

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Búcsú”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés