Az elmúlt évben az a megtiszteltetés ért, hogy az Új Nemzeti Kiválóság program keretében lehetőségem nyílt az elmúlt közel tíz év kutatási tapasztalatai monográfia formájában összefoglalnom és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Pszichológia Intézet gondozásában kiadnom magyar- és angol nyelven egyaránt. Ez az írás egy kis kedvcsináló azok számára, akiket valamilyen formában valamennyire érdekel az önimádat pszichológiája.
Sigmund Freud, a világ talán leghíresebb mentálhigiénés szakembere, számos különböző igen nagyhatású módon járult hozzá az akkor még gyerekcipőben járó lélektan fejlődéséhez. Elég, ha csak a tudattalan, az elfojtás, a hisztéria vagy a tömegpszichózis fogalmaira gondolunk (még ha közülük sok az eredeti formájában már nem tekinthető empirikus mércével mérve helytállónak). Ugyanakkor akadtak olyan kórképek, amelyek még neki is igen-igen komoly fejtörést okoztak.
A lelki rendellenességek csoportosításának egyik legelterjedtebb és legpraktikusabb módja egy sajátos hármas tagolást kínál. A legenyhébb, terápiás intervenciókra legjobban reagáló zavarok (kissé archaikus szóhasználattal élve) az úgynevezett neurózisok, melyek közé a hangulat- és szorongásos kórképek tartoznak (pl. bipoláris depressziós és szociális fóbia). A következő szinten – súlyosság szerinti növekvő sorrendben haladva – a személyiségzavarok helyezkednek el, melyek igen erőteljesen ellenállnak a terápiás- sőt, számos esetben a gyógyszeres kezelési formáknak is. A mai pszichiátriai felfogás szerint a nárcisztikus személyiségzavar is ebbe a csoportba sorolható. A harmadik és egyben legproblémásabb formáit a mentális zavaroknak az pszichózosik alktoják. Ezek olyan kórképek, melyekben a tudat folytonossága megszűnik, így a valóság észlelése bizonytalanná válik, melynek következtében a személy fantáziatartalmai elönthetik és meghatározhatják a gondolatvilágot. Ilyen betegség például a szkizofrénia.
Freud az utóbbi kórképcsoport kapcsán kezdett igen intenzív elméleti munkálatokba, amikor felmerült benne – immár nem első alkalommal – a nárcizmus fogalma. A kérdés és a hirtelen jött érdeklődés azonban itt válik igazán érdekessé. A pszichoanalízis egyik jellemző sajátossága, hogy történeti fejlődése mondhatni közel sem mentes a „drámáktól”, sőt, egyes rosszmájú pszichológus kollégák a mozgalom ezen ágát előszeretettel címkézik – igen találó módon – bulváranalitikának. A helyzet pikantériáját az adja, hogy Carl Gustav Jung, akit „szakításukig” sokáig csak Freud birodalmának hercegeként aposztrofáltak, szintén éppen ebben az időszakban, ám egy hajszálnyival korábban kezdett el a pszichózisok kérdéskörének mélylélektani értelmezéséről publikálni. Ezek fényében igen sokan vélték úgy, hogy Freud igen szokatlanul aktív és a korábbi kutatásaitól igen távol eső érdeklődése nem lehet a véletlen műve…
Ahogy várható is volt, szögesen ellentétes álláspontra jutottak a nárcizmus kérdésében is. Freud erőteljesen érvelt amellett, hogy a személy figyelmének eltúlzott befeléfordultsága analóg módon megjelenik a nárcizmusban és a paranoid szkizofréniában egyaránt, amely nem a véletlen műve, hanem sokkal inkább ok-okozati kapcsolati rendszer következménye. Jung ezzel szemben biztosan állította, hogy ez téves: sokkal több nárcisztikus személyiségű ember futkorászik a világban, mint ahány pszichotikus, tehát ha van is összefüggés, az maximum igen alacsony mértékben részleges. A svájci analitikus úgy vélte, sokkal inkább a neurózisok egy speciális csoportjának sajátossága a nárcizmus, ami egy tág értelembe vett pszichés energia „rossz felhasználási módjának” tekinthető.
Ahogy sejthető is volt: sosem jutottak konszenzusra kérdésben – bár vélhetően különösebb erőfeszítést sem tettek ennek érdekében. Ami igazán érdekes, hogy a nagy igyekezetükben egymás túllicitálására a nárcizmus szerepének meghatározásában, vélhetően mindketten „túllőttek a célon” és szélsőségesebb álláspontot foglaltak el, mint amit a modern pszichiátria – bizonyíték alapú tudományosággal – képvisel: az igazság valahol félúton, a személyiségzavarok táján keresendő.
A történet bulváranalitikai jelentősége mára talán nagyobb, mint a hozzáadott tudományos értéke, ugyanakkor igen szemléletes is. A huszadik század pszichológiájának két zseniális figurája se tudott magával (és főleg egymással!) zöld ágra vergődni a nárcizmus kérdésében, ami jól igazolja a kérdéskör végtelen komplexitását. A kis könyvajánló-beharangozó sorozat következő részeiben igyekszünk ennek további aspektusait is felvillantani.
Hozzászólások