Kis magyar menzatörténet? • Hetedhéthatár

Népszerű tudomány

Kis magyar menzatörténet?

Néhány emlék

Miután önfényüktől megzavarodott s magyar, keresztény és polgári hagyományokban egyaránt járatlan egyesek – reményük szerint politikacsinálók – szemében immár a kormányzaton belüli menzaszolgáltatás is botránykeltés tárgya lett, s miután a televízió képernyőjén ennek nevetségességéről megszólalóktól is összehasonlításképp jobbára friss példákat hallhattunk, talán nem érdektelen saját élményvilágomból a múltba visszanyúló néhány emlékképet felvillantanom.

Pécsett a Nagy Lajos Gimnázium menzája (1955–1959) csakúgy, mint az egyetemi menza (1960–1964) pusztán szükséges rossz volt: olykor répafőzelékjeiben egyenesen undorító, bár jóllakásra nagyjából elegendő. A társaság zajos rohangálása egyik helyen sem lévén ínyemre, joghallgatóként már egyre inkább a színházzal szembeni valahai tiszti kaszinó éttermébe jártam levesre s üres főzelékre, ingyen szafttal és kenyérrel, pincér kiszolgálással, mert ott legalább egy TOMANEK NÁNDOR, SPÁNYIK ÉVA, SZABÓ OTTÓ vagy BÁNFFY GYÖRGY emelkedett darabértelmező vitáinak is részese, avagy a balettkar férfi jelesének, TÓTH SÁNDORnak visszatérő beszélgetőpartnere lehettem.

E kettő közt a Pécsi Szénbányászati Tröszt (Szent) István aknájának schichta utáni étkeztetése (1959–1960) – ahová közel másfél évre mélyszinti csillésnek szegődtem el, hogy az apám valahai karosszériagyára címén rám égetett X-es (kizsákmányoló) származásból(1) egyetemre érdemesítő munkásszármazásúvá nemesedhessem – bőséges és tápláló volt, ami persze kellett is a széncsata tényleg életveszélyes körülmények közt emberfeletti erővel harcoló hőseinek. Olyan idők voltak ezek, amelyek legfeljebb a hallgatásnak kedveztek, s ellenségnek tudván magamat, magam is azt sajátítottam el; a magamfajta ugyanakkor szívesen figyelte a szocializmus állítólagos kedvenceinek önfeledt cseverészését, ami ugyanakkor leginkább közvetlen élvkiélésről, ám sohasem társadalmi rendünk dicséretéről szólt.

Budapesten joggyakornoki időmben (1964–1965) csakúgy, mint a Magyar Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Intézetébe (V. Szemere u. 10.) bekerülésem(2) után átmenetileg (1965) a Fővárosi Bíróság étkezdéjében kosztoltunk: nagy teremben terített körasztalok kedves kiszolgálással, levesnek nagy tálban kéretlen s bőséges felszolgálásával. Itt már igazán étteremben érezhette magát az ember, s ennek megfelelően étkezés után gyakran hosszan folyt még a beszélgetés. Ezt követően közelebb, az intézetünkkel átellenben lévő saroképülethez kerültünk, az Igazságügyi Minisztérium üzemi éttermébe (1966), ahol nejlonterítős puritán egyszerűséggel szolgálták fel az étkeket. A déli ittlét már társaságilag is kezdett érdekes lenni, hiszen – tudományunkkal magunk is becsben állván előttük – könnyen keveredhettünk ott véletlen ismeretségbe, sőt visszatérő beszélgetésbe is tisztségviselőikkel, akik közt komoly tekintélyek is akadtak, s számomra legizgalmasabbként törvényelőkészítők, akik aztán meg is hívtak több hivatalos vitára. Valamikor később saját hatalmas háztömbünk túloldalára kerültünk, a Külkereskedelmi Minisztérium kacskaringós folyosókon elérhető önkiszolgálójába (1967–1968), ahol a kispénz is bőségesen elég volt, ám csekély hozzáadással már lehetett ínyencségek felé bővíteni a választékot.

Pécsről a fővárosba került, noha családot Pécsett alapított pályakezdőként végtelenül szegény, kispénzű voltam ekkoriban, az azonban sohasem vetődött fel, hogy található lenne ezeknél olcsóbb étkezési lehetőség bárhol a világon. Ráadásul akár egy ennyire felszínes bekerülés a miniszteriális közegbe kivételes élményforrást biztosított, hiszen hiteles betekintést nyerhettem proletárdiktatúránk kormányzatának hangulati közegébe. Nos, leginkább arra emlékezem, hogy bár sohasem vágyódtam átkerülni ily körökbe, mégis, véletlen találkozásaim többnyire felelős szakembereket sejttettek – bár eltérő környezetből érkezett, közös magyar érdeket természetes egyértelműséggel vállalókat. Mert ezen asztaloknál hivatalos feszélytől mentes egymás közti hangulatban sem hívságos témákról, hanem leginkább égető dilemmákról, közgondokról esett szó.

Pár év elteltével Pestről Budára a Várnegyedbe, az Országház s a Kúria, majd Helytartótanács, végül királyi belügyminisztérium egykori épületkomplexumába (I. Országház utca 30.) kerültünk. Itt eleinte a Hadtörténeti Múzeum munkahelyi étkezdéjébe (1969–1975) nyertünk bebocsátást, ahol mosolyoghattunk magunkban a hierarchikus rend láthatóságáról, amennyiben parancsnokuknak egy dobogóval megemelt sarokban volt a teret uraló helye, ahol külön kiszolgálással, az állományból általa esetenként meghívásra érdemesítettel étkezett. Amúgy jó és olcsó hely volt, azonban bezárkózó. Titokzatoskodás s kasztosodottság övezte, hiszen akkoriban civil gyüttmentekkel vegyülés nemigen fordulhatott elő.

A munkahelyi ebédfolyasztás tekintetében úgyszólván versenyhelyzet keletkezett, amikor – ismét a Duna túlpartján – új igazgató került az Országgyűlési Könyvtár élére, aki az öreg bolseviki elődjétől szétzüllesztett tekintélyes gyűjtemény rendbe rakását megkísérlendő, várbeli intézetünkből SÓLYOM LÁSZLÓt, majd engem is felkért a jogi szerzemények másodállásban történő újraszakozására. Ennek köszönhetően hamarosan az országház alagsori ebédlőjében (1972–1986) úgyszintén otthonosak lettünk. Egyszerű nejlon terítők, négy-hat személyes asztalok, egységár az ingyenlevest követő egy-két-három választékú főfogás tekintetében, az esetleges (és a főemeleti büfékhez mérten hihetetlenül olcsó) kávé pedig pontos kiszámoltságban volt fizetendő a felszolgáló asszonyoknak. Amint megjelent egy asztalnál vendég, hamarost egy hatalmas tálnyi leves s kenyér is megjelent. És természetszerűleg új tál levest bárki bármikor kérhetett, ha történetesen belefeledkezett annak fínom tartalmasságába. Főztjüket vidékies jóízűség és tartalmasság jellemezte mindvégig, ára pedig csaknem jelképesnek bizonyult.

A beléptető kapunál kormányőri ellenőrzés, bent azonban szabad mozgás. Mint ebédet fogyasztó társakban, az országgyűlés, a köztes időkben regnáló Népköztársaság Elnöki Tanácsa, valamint a roppant kiterjedt, az ország tanácsoktól igazgatása felügyeletét is ellátó miniszterelnökség személyzetébe csöppentünk. Érdekes benyomás, hogy (bizonyára komoly szűréssel, hiszen bizalmas munkára toborzott) irodista nőik küllemben s beszédstílusban mennyire romlatlan vidékies lányoknak s asszonyoknak tűntek. Az pedig letaglózó, ahogy asztalszomszédként az Elnöki Tanács apparátusából három férfi zabolátlan beszélgetésének tanúja lehettem. Fekete ruha, fehér ing, sötét nyakkendő – ám félrecsúszottan s lazán, kinyílt gallérral, s a barna cipő fölött még előtüremkedő pocak, kopott barna nadrágszíjtól alig összetartottan. Vidám, harsogó, primitív, élvezkedő lények, akiknek gazdája épp fekete-lila csuhásokat várt egy állam és egyház közti, ma történelmi jelentőségűnek tartott okmány aláírására. Nos, jó viccként ők előre röhigcséltek, hogy mint teszik-veszik majd azoknak magukat, mintha egy pillanatra is komolyra vennék a figurát. Első kézből érezhettem így át, miként is gyakorlódik népszuverenitásunk.

A Ház déli kapujától némi magasföldszinti bolyongással volt megközelíthető a helyszín. Nos, szombati napon gyakran előfordult, hogy miközben szűk, keskeny, félhomályos, barna matt festésű és durva egyenetlenségű, ócska kilincsű ajtókkal tűzdelt seszínű folyosón siettem az ebédlő felé, egyszer csak KÁDÁR JÁNOS alakja bukkant fel szemből. Felesége elébe menve, nyilván munkaidő végén, oda, ahol mint a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának középvezetője, utóbbi történetesen politikai emigrációnkkal foglalatoskodott. Szemkontaktus és a félreállás gesztusa elkerülhetetlen lévén, némi fejbiccentéssel toldottam meg a másik zárt és őrzött birodalmába behatolásommal megesett váratlan összefutást. Ugyanez ugyanakkor a Kossuth-térnek a villamosvonalon belüli akkoriban teljes kihaltságában is megtörténhetett, merthogy tavaszi s őszi félnapos-félszeles szombati déltájban gyakran megismétlődhetett még ilyes találkozás. Mert visszatérően sétált fel s alá akár órákon át KÁDÁR, komoly beszélgetésben ACZÉL GYÖRGY barátjával, akinek miniszterelnökhelyettesként a hivatala szintén a Házban volt. Komoly elmélyedtséggel magyaráztak egymásnak, netán győzködték egymást; ám hogy egymás titkainak megőrzése is vezethette-e őket a friss levegőre, láthatáron belül egyedüliként, nyilván nem tudhatom.

Akadémiai intézetünk Budára költözése után csak késéssel nyílt számunkra saját önkiszolgáló (1975–2000), a ma ismét belügyminisztériumnak szánt akadémiai főépületünk tetőterének kiépítésével. Előfizetéssel minimáláron, egyebekben méltányos árszinten. Komoly választék mindenből, s kimondatlanul is határozott szándék, hogy régészekkel, történészekkel, művészettörténészekkel, zenetudósokkal, szociológusokkal, majd még politológusokkal mi, jogászok is kölcsönösen ismerkedve valaminő közösségbe kerülhessünk. És itt tényleg minden rendű-rangú tudományművelő megfordult. Ha történetesen ORTUTAY GYULA néprajzi vagy PACH ZSIGMOND PÁL történettudományi intézetigazgatók mellett volt üres hely, úgy oda igyekezett a halandó, s bár ismeretlenként kezdve, hamarosan részese lehetett a zajló beszélgetésnek. Jó ismeretségek, úgyszólván barátságok alakulhattak, véletlen összetalálkozások rokonszenvéből indulóan generációs vagy egyéb különbségektől függetlenül is. Gyakran folytatódott hát egy-egy diskurzus ebéd után, akár az én szobámban. Amikor a régi barát ANDRÁSFALVY BERTALAN vagy TÁRKÁNY SZŰCS ERNŐ emeletben alánk, a néprajzi intézetbe került, velük minden alkalommal órányit beszélgettem még, többnyire nálam kávézva. A szomszédos történészekhez – LITVÁN GYÖRGY, HANÁK PÉTER és LACKÓ MIHÁLY szobájába – inkább én jártam át: értelmesen, előrevivően tudtunk beszélgetni diametrális ellentéteink ellenére is, ahogyan az étteremben rendszeresen a már idős, mosolygósan beszélgető HECKENAST GUSZTÁVval. Az efféle eszmecserék nemcsak lebilincselőek, de olyannyira termékenyek voltak, hogy folyvást kísértettek: kezdjek már szellemi történéseket jegyző naplóírásba.

Az Országház ebédlőjébe (1991–1994) történetesen visszakerültem néhány év múltán, mikor a taxisblokád nyomán ANTALL JÓZSEF miniszterelnöki tanácsadó testületébe bekerültem. Pompás hivatalunk eleinte a főemelet közepének oldalszárnyán volt, majd alatta a hivatali emeleten lett saját szobám. Nos, a menzaellátás változatlan maradt, az idők szavát csupán a nejlonnak dísztelen fehérvászon asztalterítővel felváltása jelentette. És pártok s pártalkalmazottak nyüzsgő sokadalma, frissen kívülről érkezett, még teljességgel nyitott emberek. Magam most már egy kicsiny intézményi tégla szerény része lévén, végtelenítetten értekeztünk ott az országgyűlés, a köztársasági elnöki hivatal, a miniszterelnökség korifeusaival. Felejthetetlen TORGYÁN JÓZSEF sziporkázása asztalszomszédként is, amint megindító az egyre meghatóbb beszélgetés az akkori köztársasági elnök, GÖNCZ ÁRPÁD egykori börtöntársként legfőbb bizalmi beosztottjával, REGÉCZY-NAGY LÁSZLÓval, aki bár nem éreztette, mégis érződött, mennyire fájdalmasan éli át naggyá lett barátja megingásait.

Idők múltán a Kossuth-tér szombat délelőtti kihaltsága maga is sétafikálók nem szűnő nyüzsgésévé változott. Május első szombatjára emlékezem, 1991-ben, amikor a házbéli hivatalos találkozás után a téren kezdtünk gyülekezni, hogy konvojként indulhassunk Esztergomba. MINDSZENTY JÓZSEF hercegprímás újratemetése kevés napos, s széltől sem ment hűvös időre esett; ráadásul azzal is tisztában voltunk, hogy a szertartás szabad ég alatti része órákig eltart, amikor a miniszterelnöknek s a mögötte lévő körben nekünk sem illik egy pillanatra sem távoznunk helyünkről. Ám mintha ez csakis bennem okozott volna feszültséget. Csodáltam, ahogy tiszteletből ANTALL mindvégig felöltő nélkül, moccanástalanul állva követte a szertartást. Becsültem, ahogy egyházi rítusokban aligha jártas régi-új tábornoki karunk magatartása egyáltalán nem rítt ki a hívők tömegéből. Ám mielőtt még konvojba szerveződhettünk volna Budapesten, szinte megbénított a felismerés: miniszterelnök, egy egész kormány a pártok elitjével együtt, gyakorlatilag teljes országvezetésünk úgyszólván órákon át téblábolva időzik: várakozik s cseveg – köztéren, bárki arra járó civilek sűrű jövés-menésének a közegében. Bizalom? Szervezetlenség? Felelőtlenség? Csak azt tudjuk, hogy sok víz lefolyt azóta, s egyebek közt már a veszélyérzet is óhatatlanul belénk ívódott…

Akadémiai minőségemben a Várnegyedben munkálkodóként a későbbi időkben a Szentháromság-teret uraló egykori pénzügyminisztériumi palota tömbje oldalszárnyának emeleti nyilvános önkiszolgálójához (2000–2012) kerültünk. Széles választék, könnyen megfizethető üzleti árak, fantasztikus vendégvegyülék. Idegenkísérőktől odacsődített turistáktól akadémiai, levéltári, múzeumi, építészeti örökségvédő s egyéb népekig, akikkel ugyanúgy folytatódtak egyre vegyesebb társasági beszélgetéseink. Megismerkedhettem a Mátyás-templom ott ebédelő plébánosával s papjaival; levéltárban kutatgató több öregfiúval, a valahai budapesti német birodalmi iskola végzettjeivel, kik második világháborús páncélvonat-eseményekről, utászok trouvaille-airól, svábjaink kényszer SS-szolgálatáról, a Vérmező repülőtérként szolgálatáról, majd a Várnegyed romjaiból a Vérmező mint korábbi mélyfekvésű lovaglóterep feltöltéséről meséltek hátborzongatókat; avagy éppen KOCSIS ZOLTÁNnal, míg próbáit nemzeti filharmonikusaival átmenetileg errefelé tarthatta. A mához elérkezve attól, hogy a Humán Tudományok Kutatóházába vissza Pestre, az Árpád-híd közelségébe kerültek akadémiai humán- és társadalomtudományi intézeteink, önkiszolgáló éttermünk (2013–) semmiben sem változott, legfeljebb egyelőre a külső látogatottsága csekély.

Következtetés? Tanulság? Nemigen, a folyamatosság érzetén túl. Vagyis legfeljebb annyi, hogy hálʼIstennek íme egy szegmens, ahol múlt és jelen némiképpen összeér. Olyan szolgálatban, mely pontosan azon emberi értékek találkozását teszi lehetővé, amelyek történetesen a mindenkori hic et nunc adottságában egyáltalán aktiválhatóknak bizonyultak és bizonyulnak.

 

(1) Lásd a szerzőtől Varga Gyula Autókarosszéria- és Kocsigyár Motorizáció Pécsett, a XX. század első felében – egy családi vállalkozás tükrében (Pécs: Házmester ’98 Kft. 2016) 407 o. [Pécsi Krónika]

(2) »…csak múlásunk törvény…« Varga Csaba jogfilozófussal beszélget Mezei Károly (Budapest: Kairosz Kiadó 2012) 142 o. [Magyarnak lenni CIII]

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Kis magyar menzatörténet?”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés