A barátság – mint tudjuk! – olyan, mint a szerelem: jön-megy. Míg rá nem találsz az igazira. Ha rátalálsz. Milliárd ember közül néhány százzal, ezerrel megismerkedhetsz. Köztük van-e igaz szerelmed, igaz barátod? Kivételes szerencsével. Ezért tévedünk annyiszor, csalódunk szerelemben, barátságban.
A szó – barátság – is megkopott, eredeti tartalmát jelzőkkel igyekszünk visszaadni. Őszinte, mély, örök barátságról beszélünk, ha a köznapi szóhasználat felszínes jelentését szeretnénk elkerülni.
Igaz barátom soha nem volt. Tudom, lehetett volna, talán kettő is. Két pedagógus.
Egyiküktől pályám elején megtanultam a tárgyilagos (nem elnéző!) türelem bölcsességét: „Senki sem állhat a saját vállára.” Humanitás minden pátosz nélkül.
Másikuk mondata is évtizedek óta visszhangzik bennem: „Szeretem a gyerekeket mind a két vállammal.” Ars poetica. Krisztálytiszta.
Mindkettőjük barátságát vállaltam volna. Útjaink elkerülték egymást. Barátságtalanul gondolok rátok Barátaim.
(Megjelent a szerző Sárga prózacsokor című kötetében)
Szóljon hozzá!