Ha van a világon pár gyönyörű táj, ezek egyike bizonyára a gyímesi hegyvidék. Itt döbben rá az ember, hogy a mesekönyvekben lefestett tájak nem emberi képzelet szüleményeit, hanem kézzel fogható valóságot ábrázolnak. Útban a Csángóföld felé egyik ámulatból a másikba esünk, a vidék egyszerű, érintetlen volta megbabonáz.
Túl a Kárpátokon, már az építkezési stílus is más, legtöbb épület bádoggal (egykor zsindellyel) fedett. Szegényesebb, de rendezett porták. Fülemben felcseng a hadseregben hallott fájdalmas, vágyakozó dalok pár sora. Látom, a kisfiam rácsodálkozik a kelet kapujában létrejött világra. A porták kerítéseibe beleépítve családi oltárok, kis szent-szobrocskák fogadják az arra járókat. A vad, szabályozatlan medrű folyók sebesen rohannak el az elvonult árvíz által megrongált, most éppen javítás alatt álló hidak alatt.
Lészped egyike a legnagyobb moldvai csángó közösségnek. A rendszerváltás óta székely és erdélyi magyar tanárok települtek át a csángó szórványokba. Kisiskolás kortól igyekeznek tanítani a magyar nyelvet. Több évszázados szakadékot próbálnak betemetni a magukra hagyott csángók és anyanemzetük között. A Pécsre áttelepült erdélyiek minden évben egy csángó-gyermek taníttatását vállalták magukra, illetve a vele járó „keresztapaság” édes terhét. Keresztfiunkat, Gál Kornélt keressük a nagy községben, és Márton Attila „tanító bácsi” telefonos irányításával rögtön meg is találjuk. Vendégszerető családanya fogad bennünket: Kornél épp a falusi „teleházban” számítógépezik. Türelemmel várjuk őt és az utána elcsapott öccsét, miközben megérkezik a dédnagymama, itteni nevén anyóka. A 82 éves Imre Erzsébet csángó népviseletben foglal közöttünk helyet. Kérdéseinkre módjával felel. Kicsit arrébb, a keresztúttól lejjebb születtem. Én nem jártam egyben is – feleli azon kérdésünkre, hogy milyen iskolába járt. Jól áll rajta a hétköznapi viselet, az ing, a katrinca és a ruha (a keszkenő), amit az idősebbek hordozzák, a fiatalok csak vajegyszer nuntában (lagziban), nincsen becsűje, inkább a városit viszik. Néha akadozik a beszélgetésünk, ilyenkor szégyenkezve szabadkozik, ezt nem értem, a mi nyelvünk olyan korcsitura (vegyes)!
A fiatalasszony büszke a fiaira, Kornél tartsa az iskolát erősen, s hetente kétszer-háromszor jár Attila bácsihoz is. Alexandru is ügyes. Én csak nyolc osztályt végeztem oláhul, az uram, az tizenkettőt. Sokat dolgozott külföldön Spániában (Spanyolországban). A gyermekek értik a mi nyelvünket, de csak oláhul felelnek. Nem csoda, hiszen azt tanulták kiskoruk óta. Közben megérkezik a „keresztfiunk” is. Jókötésű, fejlett gyerek, aki iskola mellett a szomszéd városba jár focizni is. Kérdéseinket többnyire megérti, néha tanácstalanul néz anyukájára. Röviden, pár szóban, tőmondatokban válaszol kérdéseinkre.
A dédnagymama nagy szeretettel nézi a két gyermekecskét, büszke, hogy több mint 25 dédunokája született, van úgy, hogy vegyes házasságból is. Lovas szekér áll meg a kapu előtt, és betekint Tudor, aki az egyik unokáját tartja. Jó ember ő, román, de átkeresztelkedett katolikusnak. Van egy gyermekecskéje, és egy leányocskája.
Késő délutánra fordul már az idő, és még hosszú az út Erdély közepéig, egy gyors közös fotó után elindulunk vissza. Gazdagabban egy csodálatos élménnyel.
Keresztfiunknál látogatóban
 |
Ha van a világon pár gyönyörű táj, ezek egyike bizonyára a gyímesi hegyvidék. Itt döbben rá az ember, hogy a mesekönyvekben lefestett tájak nem emberi képzelet szüleményeit, hanem kézzel fogható valóságot ábrázolnak. Útban a Csángóföld felé egyik ámulatból a másikba esünk, a vidék egyszerű, érintetlen volta megbabonáz.
Túl a Kárpátokon, már az építkezési stílus is más, legtöbb épület bádoggal (egykor zsindellyel) fedett. Szegényesebb, de rendezett porták. Fülemben felcseng a hadseregben hallott fájdalmas, vágyakozó dalok pár sora. Látom, a kisfiam rácsodálkozik a kelet kapujában létrejött világra. A porták kerítéseibe beleépítve családi oltárok, kis szent-szobrocskák fogadják az arra járókat. A vad, szabályozatlan medrű folyók sebesen rohannak el az elvonult árvíz által megrongált, most éppen javítás alatt álló hidak alatt.
Lészped egyike a legnagyobb moldvai csángó közösségnek. A rendszerváltás óta székely és erdélyi magyar tanárok települtek át a csángó szórványokba. Kisiskolás kortól igyekeznek tanítani a magyar nyelvet. Több évszázados szakadékot próbálnak betemetni a magukra hagyott csángók és anyanemzetük között. A Pécsre áttelepült erdélyiek minden évben egy csángó-gyermek taníttatását vállalták magukra, illetve a vele járó „keresztapaság” édes terhét. Keresztfiunkat, Gál Kornélt keressük a nagy községben, és Márton Attila „tanító bácsi” telefonos irányításával rögtön meg is találjuk. Vendégszerető családanya fogad bennünket: Kornél épp a falusi „teleházban” számítógépezik. Türelemmel várjuk őt és az utána elcsapott öccsét, miközben megérkezik a dédnagymama, itteni nevén anyóka. A 82 éves Imre Erzsébet csángó népviseletben foglal közöttünk helyet. Kérdéseinkre módjával felel. Kicsit arrébb, a keresztúttól lejjebb születtem. Én nem jártam egyben is – feleli azon kérdésünkre, hogy milyen iskolába járt. Jól áll rajta a hétköznapi viselet, az ing, a katrinca és a ruha (a keszkenő), amit az idősebbek hordozzák, a fiatalok csak vajegyszer nuntában (lagziban), nincsen becsűje, inkább a városit viszik. Néha akadozik a beszélgetésünk, ilyenkor szégyenkezve szabadkozik, ezt nem értem, a mi nyelvünk olyan korcsitura (vegyes)!
A fiatalasszony büszke a fiaira, Kornél tartsa az iskolát erősen, s hetente kétszer-háromszor jár Attila bácsihoz is. Alexandru is ügyes. Én csak nyolc osztályt végeztem oláhul, az uram, az tizenkettőt. Sokat dolgozott külföldön Spániában (Spanyolországban). A gyermekek értik a mi nyelvünket, de csak oláhul felelnek. Nem csoda, hiszen azt tanulták kiskoruk óta. Közben megérkezik a „keresztfiunk” is. Jókötésű, fejlett gyerek, aki iskola mellett a szomszéd városba jár focizni is. Kérdéseinket többnyire megérti, néha tanácstalanul néz anyukájára. Röviden, pár szóban, tőmondatokban válaszol kérdéseinkre.
A dédnagymama nagy szeretettel nézi a két gyermekecskét, büszke, hogy több mint 25 dédunokája született, van úgy, hogy vegyes házasságból is. Lovas szekér áll meg a kapu előtt, és betekint Tudor, aki az egyik unokáját tartja. Jó ember ő, román, de átkeresztelkedett katolikusnak. Van egy gyermekecskéje, és egy leányocskája.
Késő délutánra fordul már az idő, és még hosszú az út Erdély közepéig, egy gyors közös fotó után elindulunk vissza. Gazdagabban egy csodálatos élménnyel.
Szóljon hozzá!