Barátunk és szerzőtársunk, Tátrai S. Miklós a Muzsikál az Erdő Alapítvány irodalmi pályázatán próza kategóriában a Dallamok a Hargitán című alkotásával I. helyezést ért el. (Gyöngyös-Kékestető, 2019. július 7.)
___________________
Este tíz óra volt, amikor a vendégek elmentek. Feleségemmel leültünk a fotelekbe, töltöttem egy-egy pohár vörösbort. Koccintottunk, ittunk néhány kortyot, aztán csak néztük egymást szótlanul, szeretettel. Azt hittem tudom, mi jár a fejében: emlékezik, gondolkodik a régi időkről, de tévedtem. Rám emelte tekintetét, fürkészve nézte arcomat, majd csendesen megszólalt.
– Nagyon szép volt a születésnapi ünnepséged. Mindenki eljött, akire számítottál. Felköszöntöttek, ajándékokat hoztak, a gyerekek saját rajzaikkal kedveskedtek, és most mégis úgy látom, szomorkodsz, nem vagy boldog. Titkolsz előlem valamit?
– Nem, dehogy! Nem jól látod! – válaszoltam – Boldog vagyok, hogy egészségben megértem a hetvenedik születésnapomat, hogy szép családom van, hogy te is itt vagy velem. Az egyik ajándék szomorított el egy kicsit. Tudom, jó szándékkal adták, és nem haragszom érte, hiszen honnan tudhatták volna, hogy Vivaldi csodálatos zenéje, a „Négy évszak”, fájó emléket jelent nekem. Különösen a tavaszt és a nyarat idéző tételek, mert tele vannak madárdallal, a pásztorélet hangulatával, amelyek szeretett nagyapámra emlékeztetnek.
– Így már megértelek! Tudom mit jelent ez neked, hiszen oly sokszor meséltél róla. Azt gondolom most az a legjobb, ha magadra hagylak emlékeiddel – sóhajtotta feleségem, és igaza volt. Gondolatban már a távoli múltban jártam.
Huszonegy éves fiatalember voltam, amikor nagyapámat súlyos betegség döntötte le lábáról. Az erős, hatalmas termetű férfi rohamosan gyengült és fogyott, az orvosok semmi jóval nem biztatták a családot. Egyre szomorúbban üldögélt kedves karosszékében, vagy feküdt ágyában. Néha olvasott, zenét hallgatott. Jól ismerte a természet törvényeit, az elkerülhetetlen elmúlást, bölcsen és csendesen törődött bele a megváltoztathatatlanba. Nyolcvanegyedik életévében járt, oly sok mindent látott és tapasztalt, hogy abból regényeket lehetett volna írni. Pedig életében hosszabb időt töltött a hegyekben, a havasi legelőkön, mint az emberek között. Pásztor volt dédapja, nagyapja, apja, és pásztor lett ő is.
Nehéz, embert próbáló feladat volt annak idején hetekig, hónapokig távol lenni a családtól, ellátni a gondjaira bízott állatokat, vigyázni rájuk, életben tartani őket, és saját magát. Farkasok, medvék, néha rossz emberek próbálták megdézsmálni a nyájat. Ritkán akadt segítője, csak magára és hatalmas termetű kutyáira számíthatott. Erősnek, elszántnak, kitartónak kellett lenni, és az is volt, mint a havasi legelők mindegyik pásztora. Ugyanakkor barátságos, melegszívű, érző lelkű ember, akinek kezében egy újszülött kisbárány is biztonságban érezhette magát. Szerette és értette a természetet, az erdőt, együtt élt, eggyé vált velük. Szerencsés napokon a pásztoroknak ráérő órái is akadtak, amit legtöbben hasznosan töltöttek. Ha ellátták az állatokat, ha elkészült a túró, a sajt, ha megetették a kutyákat, és rájuk bízhatták az őrséget, akkor leültek, vagy leheveredtek, és alkottak. Volt, aki bőrből készített szíjakat, öveket, használati tárgyakat, mások fát vagy csontot faragtak, megint mások hangszereket fabrikáltak, zenéltek.
Nagyapám, akit mindenki Áron bácsinak szólított, a legjobb furulya- és sípkészítők közé tartozott. Az is lehet, hogy a legkiválóbb volt, hiszen csodálatosan tudta megszólaltatni hangszereit. Apja tanította erre, azonban ő messze felülmúlta mesterét. Fából, nádból, olykor csontból és cserépből készített furulyát, sípot. Sokat gyakorolt, sokat próbálgatta a hangokat, amire elégedett lett velük. Legjobban az ébredő, és az aludni készülő erdőt szerette, mert ekkor a madarak bámulatba ejtő hangversenyt tartottak. Az éjszakát is kedvelte, a csillagfényes nyugalmat, a csendet. Ilyenkor semmi kincsért sem zenélt volna, és nem örült, amikor egy-egy éjszakai madár hangot adott. Azt mondta, a csend éppen olyan szép muzsikája az erdőnek, mint a madárdal, csak az a hangverseny másik tétele. Nem illik megzavarni.
Gyerekkoromban előfordult, hogy apámmal felmentünk hozzá és két-három napot vele töltöttünk. Nekem hosszú, fárasztó út volt, de örömmel mentem. Szerettem a havasi legelők illatát, az esztenák különös hangulatát, de legjobban azt, amikor nagyapám megszólaltatta hangszereit, és köszöntötte a hajnalt, vagy az estét. Valóban gyönyörű, felejthetetlen hangversenyt rendeztek. A sípok és furulyák hangjára madarak válaszoltak, vagy talán fordítva történt, sosem tudtam eldönteni. Nagyapám sem, vagy inkább nem akarta. Jó volt hinni, hogy ő és a madarak egymástól tanulják a dallamokat, amely az erdő legszebb muzsikáját varázsolja a Hargitára. Sokat tudott, és sokat mesélt a madarak énekéről. Tőle tanultam, hogy mindegyik képes hangot adni, de énekelni sokkal kevesebben tudnak. A különböző hangok és dallamok mást és mást jelentenek. Másként keresi, hívja a párját, mint ahogy a fiókákat, másként jelzi a veszélyt, másként beszélget fajtársaival, és más énekkel jelzi, ha területe felett őrködik. Vannak olyanok, ahol a hím és a nőstény szinte beszélget egymással, és nemcsak a velük született dallamokat éneklik, hanem képesek újakat is megtanulni. Ezek az ő kedvencei, ezekkel tanítgatják egymást. A legügyesebbek a rigók családjába tartoznak, vörösbegyek, fülemülék, rozsdafarkúak.
Az egyik évben két hónapon át segítséget, társat kapott nagyapám. Az akkor tizenkét éves Károlyt küldték hozzá szülei, mert úgy gondolták, hogy Áron bácsinál tanulja meg legjobban a pásztorkodás tudományát. Valóban jó iskolát választottak, a szorgalmas fiú mindenben igyekezett, rendesen végezte dolgát. A hangszerkészítés is érdekelte, és amikor kiderült, hogy azok megszólaltatásában sem ügyetlen, nagyapám szívesen tanította arra is. Károly élete aztán másként alakult. Nem pásztor lett, hanem nagyszerű zenész, muzsikus, a népi hangszerek igazi művésze. Mindig hálával beszélt Áron bácsiról, aki megismertette vele ezt a csodálatos világot.
Egy augusztusi napon üzenetet kaptam nagymamámtól. Beteg nagyapám látni szeretne, beszélni akar velem. Azonnal vonatra ültem és utaztam hozzá. Nagyon szerettük egymást, könnyezve gondoltam arra, hogy búcsúzni akar tőlem. Amikor beléptem a szobába, a karosszékben ült, és bakelit lemezről a Négy évszakot hallgatta. Sápadtnak, erőtlennek tűnt, szemében mégsem láttam, hogy fénye kihunyni készülne. Ez megnyugtatott kicsit. Örömmel öleltem és csókoltam meg, melléültem, kezét simogattam, és vártam szavait. Halkan beszélt, de tisztán, érthetően.
– Jó, hogy eljöttél kisfiam, szeretnék kérni tőled valamit. Csak tőled, mert te vagy az egyetlen olyan unokám, aki nagyszerű pásztor lehetett volna. Én láttam ezt benned kisfiúként, ahogy feljöttél a Hargitára, ahogy elbódultál az illatoktól, ahogy elvarázsolt ott minden, úgy, ahogy engem is minden évben, amikor először mentem fel a hosszú tél után. Képes voltál csodálni és szeretni az erdőt, a hegyet, az állatokat, a muzsikát, a csendet. Biztos vagyok abban, hogy lelkedben kitörülhetetlenül él az emlék, amikor a madarak és én… – nem tudta folytatni, mert mélyen elérzékenyült.
– Igen, minden így volt! – nyugtattam. – Kisfiúként olyan akartam lenni, mint maga nagypapa, és erre ma is büszke vagyok. Nem lettem pásztor, nem lettem erdész, pedig azt nagyon szerettem volna. Kamasz koromban azt mondta apám, nem azért költöztünk a városba, hogy visszatérjek a faluba. Tudja nagyapa, a mi családunkban nem volt szokás vitatkozni a szülővel. Két év múlva tanár leszek, és boldog vagyok, amiért olyan élményeket és tudást adhatok a gyerekeknek, amit csak a Hargitán lehetett megtanulni, és csak az én nagyapámtól!
– Pontosan erről van szó kisfiam! Szeretnék még egyszer felmenni a havasi legelőre. Szeretném még egyszer hallani a madarakat, a dallamokat, amit én tanítottam nekik, a muzsikát és a csendet. Veled akarok oda menni!
– Megértem, és örömmel megtenném, de attól tartok nagyon gyenge, nem érnénk fel.
– Mindenre gondoltam! Már megbeszéltem Bózsival. Karosszékestől feltesznek a szekérre, és felvisznek. Nagymama majd ad elég takarót, élelmet. Késő délután elmegyünk, és ha a kis muzsikusok nyugodni térnek, egy kicsit még hallgatjuk a csendet, és hazatérünk.
Minden úgy történt, ahogy nagyapa tervezete, azaz majdnem. A szekér pontosan érkezett, óvatosan feltettük, betakargattuk, és vittünk magunkkal mindent, amire ott fent szükség lehetett. A faluban sokan tudtak a különleges utazásról, többen kijöttek a ház elé. Barátságosan integettek, és repkedtek a tanácsok, jókívánságok: „Vigyázzon magára Áron bácsi!”, „Meg ne fázzon Áron bácsi!”, „Érezze jól magát, jó utat!”, „Óvatosan menjetek Bózsi azon a rázós úton!” Nagyapa csak mosolygott, visszaintegetett az embereknek, de gondolatban már fent volt a havasi réten. Lassan haladtunk, volt idő nézelődni. A beszélgetést senki sem kívánta, jól esett a csend, csak a lovak lépte és a szekér zörgése hallatszott. Mintha visszafelé mentünk volna az időben. Nagyapa egyre jobban felélénkült. Majdnem két óra kellett, hogy felérjünk a legközelebbi havasi legelőre. Senki nem legeltetett, az esztena elhanyagoltan szomorkodott. Ez nem tetszett a papának, bánatosan nézett, kérdően tekintett rám. Tanácstalanul húztam fel a vállam, jelezve: fogalmam sincs, miért nem használják az egykor remek szálláshelyet. Bózsi bácsi ügyesen kezelte a gyeplőt. A lovakat és a szekeret úgy fordította, hogy háttal legyünk az esztenaháznak, a lemenő nap még süssön ránk, jól lássuk a fenyőerdőt, a távolabbi lombos fákat, és minél többet halljunk az esti madárdalból. Amikor már egyre több helyről, és egyre hangosabban szóltak a kis énekesek, nagyapám a takaró alól egy furulyát vett elő. Valamikor ő faragta, de már régen nem szólaltatta meg. Kíváncsi volt mit tud még a hangszer, és mit szólnak hozzá a madarak. Elijednek, válaszolnak, vagy közömbösek maradnak? Tudnak-e újra együtt muzsikálni? Ha sejtettem volna mi lesz belőle, biztosan lebeszélem. Szájához emelte a furulyát, játszani akart rajta, de az első fújás után köhögési roham tört rá. Nagyon megijedtünk, próbáltuk nyugtatni. Lassan, lassan lecsillapodott, fáradtan és csalódottan dőlt hátra karosszékében. Szemének fénye megtört, nagyon szomorúan nézett. Bizonyára azt gondolta, kár volt feljönnie, egy szép emlékkel kevesebb. Csendben néztük egymást, vigasztalni akartam, amikor különös dallamú madárhang hallatszott az erdőből. Nagyapám előrehajolt, feszülten figyelt, majd örömtől kigyúlt arccal, boldogan szólt, szinte kiáltott: „Ez az én dallamom! Megtanították egymásnak! Nem felejtették el! Nem jöttünk hiába kisfiam! Nekünk énekelnek!” Megfogta a kezem, újra hátradőlt, behunyta a szemét és boldogan mosolygott. A dallam abbamaradt, mások szóltak helyette, hol messzebbről, hol közelebbről. Később újra felcsendült, aztán ismét átadta a helyét másoknak. Meghatóan szép volt. A papa azt kérte, várjuk meg a csendet, amíg semmi hang sem lesz, aztán mehetünk haza.
A visszafelé úton nagypapa elaludt. Mélyen, egyenletesen lélegzett. Arcát nem láttam a sötétben, mégis hihetetlen nyugalmat, elégedettséget éreztem. A háznál óvatosan leemeltük, bevittük a szobába, lefektettük. Nem ébredt meg, mosolygott álmában. Reggel sem ébredt meg, és már soha többé. Boldogan távozott egy másik világba.
Halála mindenkit megdöbbentett, őszintén sajnálták. Temetésére sokan jöttek el részvétet nyilvánítani. Láttam, hogy édesapám sokáig beszélget Károllyal, hosszasan megöleli. Nem értettem miért, úgy tudtam nincsenek közeli baráti viszonyban. Kérdésemre soha nem felejthető választ adott:
– Károly teljesítette nagypapád utolsó kívánságát, amit persze a papa nem tudott. Előttetek ment fel a havasi rétre, megbújt a fák között, és a szürkületben ő játszotta az ismerős dallamot.
Hozzászólások