Rá nem lehet, csak derűsen emlékezni. Ha néha, főleg az utóbbi időben, betegségektől gyötörten is megjelent a Törzsasztalunknál, mindig vidám volt, sosem traktált a nyavalyáival. Szája sarkában mindig ott rejtőzött a „Samukás” huncut mosoly. Bölcs, idős korára is meg tudta őrizni a csibészes gyermek-arcát.
„Minek nekem ez a porhüvely?” – talán ez volt az életfilozófiája. És mégis szeretett élni. Csöndben, visszahúzódva, mások hősködését nagy megértéssel figyelve. Ő sosem vegyült a hangoskodók közé. Ha mondanivalója volt, ne adj Isten még egy kritikát is megfogalmazott, azt olyan cyranói fanyar humorral tette, hogy az érintett talán csak napok múlva értette meg a finom célzását.
Nagy Öregjeink egyikeként, sosem ragadtatta el magát hangos igehirdetésre, sőt legtöbbször be kellett Őt vonni a sokszor elmérgesedő vitáinkba.
Sosem szeretett latin műveltségével dicsekedni, de egy igen éles pengeváltás után – épp mellette volt szerencsém ülni – először hallottam tőle a „Jus murmurandi” megjegyzést. „A mormogás joga”, tette hozzá rögtön, ez az, amit nem lehet elvenni a néptől!
Nemrég hallásvizsgálaton voltam. Az iparban eltöltött éveim nem múltak el nyomtalanul. Kiderült, hogy egyik fülemmel nem hallok bizonyos hangfrekvenciát. A nyugdíjas korú doktor épp a gépek által mért „hallásgörbémet” elemezgette, miközben halkan maga elé mormogott.
– Mit tetszett mondani? – kérdeztem rá.
– Á, semmit, csak magam elé mormogtam – válaszolta ő.
– Jus murmurandi! – kattant be a mondás.
Az orvos csodálkozva (csodálattal?) nézett reám. Bizonyára a mai generációktól el nem várható latin „műveltség” eléggé meglepte. És ekkor, az idős orvos megnyílt, több mint egy negyedóráig ecsetelte sérülésem okait, várható következményeit.
Kedves Sanyi bácsi, most ott túl, remélem, kajánul mosolyogsz turpisságomon, és megbocsátasz ezért a kegyes csalásért. Csak most sajnálom(sajnáljuk), hogy többet nem tanultam(tanultunk) Tőled!
Szóljon hozzá!