Nyirkos, hideg az este. Kicsit fúj a szél is. Az emberek nyakukat behúzva sietnek. Néha a járdáról lelépve kitérek a tömeg elől. Kissé szakadtan, ingadozó léptekkel felém támolyog egy hajléktalan, leheletén érzem az alkoholszagot.
– Vegyen egy lapot! Kérem, vegyen!
Kikerülöm. Emlékszem a nyár folyamán csak állt szótlanul a templom sarkánál és nyújtotta felém (is) az újságjukat. Volt, amikor vásároltam, de ha hetente többször is arra jártam, mindig megpróbált rámsózni egy számot. Talán nem ismert fel, vagy neki mindegy volt ki viszi a fénymásolt nyomtatványt, csak fizessen egy kis zsebpénzt? Tudom, ez így egy kissé igazságtalan, hiszen nekem könnyebb volt őt megjegyeznem, mint őneki, hiszen én csak egy voltam az épp arra sétáló járókelők közül. Akitől segítséget, pénzt kért. Nem ingyen. Egy lapért.
Király utca sarka. A pereces mély basszusán intonálja: „Tessék csak, tessék! Itt a finom, friss perec!” Egy újabb „újságárus” nyújtja a „Fedél nélkül”-t.
Kérem, segítsen!
– Ne haragudjon, az előbb az egyik kollégája már ajánlotta a lapjukat – próbálok szabadkozni, de utánam szól.
– Nekem nincs kollégám. Én egyedül vagyok éhes… és szomjas!
Már eltávolodtam tőle, nem térek vissza. Befordulok a Király utcába. A fákon, az utca fölött színes girlandok, égősorok. Előre hirdetik a szeretet ünnepének eljövetelét. A szerencsésebbek kéz a kézben, gyerekeiket közrefogva sétálgatnak. Amott az utcai zenész harmonikázik meggémberedett ujjbegyekkel. Tehát minden rendben, a megszokott kerékvágásban folyik. Akkor, én most min is rágódom? Sétálok, nézem a színes kirakatokat, jól érzem magam, és kész. Vagy nekem erre sincs jogom? Visszafordulok. A sarkon továbbra is ugyanaz a felállás. A pereces régi ismerősként köszönt.
– Csócsi! Mit parancsolsz? Egy óriás perecet?
– Nem, csak egy kicsit.
– Tessék, itt a számla is – nyújtja át szalvétába „csomagolva”.
Én meg tovább adom az „újságárusnak”.
– Tessék, az előbb azt mondta, hogy éhes!
– Köszönöm, de én nem akarok barátkozni – hárítja el az.
– Én sem, cserébe kérek egy lapot. Nos, mit szól hozzá?
Látom, hezitál. De hiszen én ezt a perecet őszintén neki szántam! Mélyen a szemembe néz, majd elfogadja. Egy újságot nyom a kezembe. Szótlanul táskámba gyűröm, és elindulok. Nem nézek hátra.
Szóljon hozzá!