Annak idején „István, a királyt” titokban csempészték át a határon magyarországi ismerőseim, nem kis kockázatot vállalva. Téli időben jó nagy, vattás kabát hátába rejtették el antibébi-tabletták, tiltott könyvek, folyóiratok társaságában. A már „bejáratott” román vámos az utazótáska kinyitásakor az előre odakészített nyugati cigire, magyar kártyára, rádió-tv programra csapott le. Először csak zárt ajtók mögött, halkan, egyedül, majd egyre több baráttal hallgattuk titokban, lázadtunk Koppánnyal, sírtunk Istvánnal. Aztán minden második évben, a soros meghívólevél megérkezte után, lassú ügyintézés és hosszú sorban állás tortúráját kiállva kézhez kaphattuk a szocialista államokba érvényes vízummal ellátott útlevelünket. Magyarországra utaztunk. Első utunk a könyvesboltokba, múzeumokba vezetett. Őseink után kutattunk, hiszen az a pár, elrejtve megmaradt, becsempészett történelmi témájú, ihletésű szépirodalmi mű, regény kivételével, amihez a szerencsésebbek hozzájuthattak nagy titokban, semmi más nem állt rendelkezésünkre. Bennünket az elemi iskola első osztályában is arra tanítottak, hogy a mi őseink a dákok, akik már több mint kétezer éve itt éltek, ezen a tájon, háborítatlanul, mindaddig, amíg a pogány magyar horda le nem igázta őket.
Anyaországi barátaink kissé furcsán szemlélték érzelmeinket, úgymond „magyarság-éhségünket”, először nem is értették, hogy számunkra miért annyira fontos, hogy az „István, a király”-t megnézhessük valamelyik moziban. Nem tudták megérteni, hogy világútlevéllel a kezünkben számunkra legközelebb csak két év múlva nyílhatnak meg a magyar határok.
Egy kis, kopott pesti moziban ültünk. Immár három év telt el a királydombi előadás óta, így – gondolom – fiatal, egyetemista barátaim elég csodabogárnak nézhettek, amikor a sötét nézőtér jótékony homályában végigénekeltem az egész rockoperát. Egyikük, rámcsodálkozva, meg is kérdezte:
– Mondd csak, te ezt megtanultad könyv nélkül?
– Ezen élek már három éve – válaszoltam.
Elég furcsán nézhettek reám, nem értették a válaszomat.
Azóta több mint két évtized telt el. Ma már több száz kilométer és egy még makacsul fennmaradó államhatár választ el szülőföldemtől. A dupla lemez valahol otthon porosodik a lemeztárolóban, a Kézai Simon történet-fakszimiléje pedig ott lóg a falon, bekeretezve. Amikor nyaranta hazalátogatunk, most a kisfiaimmal hallgatjuk a recsegő Tesla lemezjátszón az „István, a király”-t. Jól tudom, ők már egy más generáció, az egységesülő Európa jövendőbeli polgárai lesznek, de elsősorban magyarok, és ezt nem hagyom elfelejteni.
Összeszorult torokkal, sokszor könny belábadt szemmel néztem a csíksomlyói ősbemutatót, ahol több százezer magyar énekelte együtt István történetét. Egy rockoperát, amiért ezelőtt pár évvel még verés, megaláztatás, meghurcolás járt.
Amin elcsodálkoztam az az, hogy Szörényi Levente „a nem legsikeresebb darabjának” nevezte ezt a művét, és még ott, a határokon túl sem sikerült levetkőzni az ellenszenvet, Bródytól egy egész színpadhossz és átvitt értelemben egy egész világ választotta el. Én, naiv lélek, a Szörényi-Bródy párost egymás mellett, egymás vállát átölelve képzeltem el. Tévedtem.
Emlékszem, a budapesti ősbemutató után pár nappal az Árkus József szerkesztette Ludas Matyiban, a címlapon Szörényi és Bródy az előszobában várakozó magyar történelem nagyjait nyugtatgatják, hogy nemsokára sorra fognak kerülni. Szomorúan állapítom meg, hogy nem kerültek sorra. És ezért is nagyon kár!
Csíksomlyón a magyar őshaza egyik legnagyobb adósságát rótta le, ott, azon a vasárnap estén a szó szoros értelmében ős-bemutató volt. Visszakapta egyik ősét az erdélyi magyarság.
Szóljon hozzá!