1.
Veress Zoltán neve szűkhazámban, Erdélyben fogalom. Verses meséin felnőtt gyermekek hada ma már felnőttként próbálja becsempészni saját gyerekei könyvtárába Harry Potter kalandjai mellé Kelemen és Tóbiás vagy Irgum-Burgum Benedek történetét. Lehet, hogy ósdinak, idejétmúltjának, nyelvezetében nem túl modernnek fogják találni azokat a Walt Disney filmeken felnőtt generációk képviselői, de abban bízom, hogy a tiszta magyarsággal megírt művek túl fogják élni tengeren túli sorstársaikat. A szülőföldjétől elszakadt magyar emberben mindig az „munkál”, hogy az „otthonhagyottaknak” nyújtson egy kis, morzsányi segítséget, villantson fel egy parányi reménysugarat a kilátástalanság sötét égboltján. Ez nincs másként Veress Zoltán esetében sem. (Az alábbi beszélgetés e-mail-en keresztül folyt.)
– Kérlek, mondj pár szót magadról, otthoni irodalmi tevékenységedről, az akkori társadalmi-politikai miliőbe ágyazva, valamint arról, hogyan „mentél ki” Svédországba. Melyek voltak azok az okok, amik erre kényszerítettek?
– Kolozsváron születtem és éltem ötven évig, kivéve azt a két évet, amit börtönben töltöttem egy rendszerellenes diákszervezkedésben való részvételem miatt 1952-54 között, tizenhat és tizennyolc éves korom között. Ha ezen ma valaki elcsodálkozik, akkor hozzáteszem: ugyanakkor, ugyanabban az ügyben ült börtönben többek között későbbi feleségem, Telegdi Magda is, ő tizenöt és tizenhét éves kora között. Ez a priusz egész életünkön átkísért, megnehezítve számunkra az amúgy is nehéz, mindenki számára nehéz körülményeket, annyira, hogy végül elviselhetetlenné váltak. Helyes ösztönnel tetted idézőjelbe a „mentél ki” kifejezést, ugyanis sokkal inkább szöktem, mint mentem, feleségemmel és két unokánkkal, akik akkor öt, illetve három és fél évesek voltak. Otthoni irodalmi tevékenységem egyre inkább enyésző nyoma egy novelláskötet, egy regény, számos vers- és prózafordítás, valamint több kötet verses mese; ez utóbbiakra talán még emlékeznek azok, akik a múlt század második felében a Napsugár című kolozsvári gyermeklap olvasói voltak. Én magam többre tartom szerkesztői múltamat és ebben azt az igyekezetemet, hogy a kisebbségi sorban állandó beszűkülésnek, csonkulásnak kitett anyanyelvű műveltség ne korlátozódjék csak a szépirodalomra: legyen újra nagyközönséghez szóló anyanyelvű természet- és társadalomtudományi, sőt műszaki közírás is.
– Néhány gondolat erejéig visszatérnék a Napsugár gyermeklaphoz. A Ceausescu nevével fémjelzett „Aranykorban” több erdélyi magyar író és költő indexen volt, nem jelenhettek meg műveik. Ti, akik a gyermekeknek írtatok, némelykor „gyermeknyelvbe öltöztetve” mondtátok el kitartásra buzdító gondolataitokat, mi, az olvasók pedig megtanultunk a sorok között olvasni. Tudnál-e erre akár kis szövegrészletekkel is tarkított példát felhozni a saját emlékeidből?
– A rendszer ideológiája az volt, hogy a fennálló helyzettel mindenki elégedett, a párt és az állam vezetőit mindenki forrón szereti, tehát formálisan indexre tettek kevesen voltak az élők és otthonélők közül – az emigránsok persze mind annak minősültek. Kimondottan tiltott szerzők inkább csak azok voltak, akik akkor éppen be voltak zárva, például Páskándi Géza, akinek közvetlenül letartóztatása idején jelent volna meg Piros madár című első verseskötete. Ennek elkészült példányait bezúzták, egy-két kockázatosan megmentett darabja ma értékes könyvritkaság. 1956 után, akárcsak Magyarországon, az „aki nincs ellenünk, velünk van” kultúrpolitikája érvényesült, tehát nem volt mindig mindenki számára kötelező a rendszert dicsőítő dolgokat írni, a rendszert akár a legcsekélyebb módon is bíráló írások azonban nem jelenhettek meg. Szigorú cenzúra működött. Egy írószövetségi kongresszus után, amelyen Ceausescu hangzatosan bejelentette a cenzúra eltörlését („a jelenlevők hosszasan, felállva, ütemesen tapsolva éltetik a párt szeretett főtitkárát, népünk és hazánk bölcs vezetőjét” – írták a lapok), valóban felszámolták a Sajtóigazgatóság néven működött apparátust, de ez csak azt jelentette, hogy azon túl minden egyes megjelenendő írást a városi és a megyei pártbizottságok olvastak el előzetesen és hagytak vagy nem hagytak jóvá. Ilyen körülmények között természetesen fejlődött ki a sorok közötti írás és olvasás művészete. Sütő András Csillag a máglyán című darabjáról például csak a „hülye” nem tudta, hogy az nem egyháztörténeti tárgyú, hanem aktuálpolitikai mondanivalójú mű – de ezt nyíltan senki nem merte észrevenni, még azok sem, akik engedélyezték a darab bemutatását. Meg kell mondanom, hogy a sorok közötti olvasás művészete még fejlettebb volt, mint az írásé; a kitartásra való buzdítást annyira szomjazták az emberek, hogy ott is felfedezték, ahol semmi ilyesmi nem volt. Hogy kívánságod szerint a Napsugárnál maradjunk, felidézem erről egy közvetlen élményemet. Egy iskolai író-olvasó találkozón Kányádi Sándor elmondta a gyermekeknek azt a pompás kis versét, amely így szól: „Betemetett a nagy hó / erdőt, mezőt, rétet, / minden, mint a nagyanyó / haja, hófehér lett. // Minden, mint a nagyapó / bajsza, hófehér lett, / csak a feketerigó / maradt feketének.” Találkozó után egy kis szilvapálinkázásra került sor a falusi iskola tanári szobájában, s ott a második vagy harmadik pohár után egy fiatal tanár, a költő szegről-végrőli rokona, büszkén kijelentette: Aztán értettük ám, Sándor, mit akartál mondani azzal a rigós verssel. Mit? – nézett rá szigorúan a költő. Nem akartam semmi egyebet, csak amit mondtam. Jó, jó, tudjuk azt mi – folytatta a fiatal tanár -, azt akartad mondani, hogy a feketerigó azért csak feketerigó marad, a „kutyaúristenit”, akármit csinálnak is vele.
2.
Veress Zoltán neve szűkhazámban, Erdélyben fogalom. A beszélgetés e-mail-en keresztül folyt a Svédországban élő író-költő-szerkesztővel.
– Közismert szerénységed jól tudom, nem engedi meg, hogy magaddal is példálózz, csak az olvasók tájékoztatására kérlek, sorold fel pár saját gyermekirodalmi művedet, verses mesédet.
– Első ilyen verses mesém volt a Napsugár legelső évfolyamának számaiban folytatásokban megjelent Tóbiás és Kelemen. Ez két kis kakasról szólt, akik állandóan civakodnak, verekednek egymással, mindenen összevesznek, s ebből kifolyólag mindig rosszul járnak. Mint mi, magyarok. Én magam nem dolgoztam a Napsugár szerkesztőségében, külső munkatárs voltam, szerkesztő barátaim azonban bizalmasan elmondták, hogy a cenzúra többször is megkérdezte tőlük, vajon mit akarok én mondani ezekkel a kakasos történetekkel, mert hát ugye ők is próbáltak a sorok között olvasni. Többféle elgondolásuk volt. Egyik az, hogy a két kakas folytonos veszekedése a marxista filozófia tézis és antitézis elméletével csúfolkodik. Másik az, hogy a két kakas a románokat és a magyarokat szimbolizálja, az egész mese pedig a kibékíthetetlenségüket. Szerencsére Asztalos István, a lap akkori főszerkesztője, tekintélyes író, ráadásul nemzetgyűlési képviselő is, egy ízben azt találta mondani nekik: Ne röhögtessék magukat, elvtársak – és akkor abbahagyták. Én előzékeny voltam: következő mesémben, az Irgum-Burgum Benedek címűben, amely egy házasodni kívánó mackóról szól, kevesebb okot adtam a politikai spekulációkra. Rongy Elek, a példakép című verses mesémbe viszont már nagyon is tudatosan vittem bele egy második szólamot, amely a felnőtteknek szól, miközben az első, a gyermekeknek szóló, csak azt mondja el, mi mindent tesz egy nyamvadt kis malac annak az érdekében, hogy disznófősajt legyen belőle.
– Hogyan fogadták erdélyi sorstársaid annak idején, hogy külföldre távoztál?
– Nem tudom, nem voltam ott, levélben vagy telefonon pedig az ilyesmiről nemigen lehetett eszmét cserélni. Gondolom, a legtöbben egyszerűen tudomásul vették, mert mindannyian értették vagy legalábbis sejtették, hogy mi késztetett rá, s mert közülük is sokuknak voltak hasonló szándékaik. Ezek bizonyára csak azon töprengtek, hogy nekünk vajon hogyan sikerült. Nyilván lehettek olyanok is, akik úgy vélték, hogy egy erdélyi pennás embernek a végsőkig ki kellett volna tartania a sors rendelte őrhelyén. Így vélhette egy idős nagybátyám is, az egyetlen, aki hosszú szemrehányó levélben marasztalt el hűtlenségemért – persze nem tudom, mennyi szólt ebből a levélből nekem, s mennyi a belügyi hatóságoknak, akik szintén olvasták. Én akkor ezt nem vettem jó néven a nagybátyámtól, de amikor néhány hónapon belül az ő két felnőtt lánya is külföldre szökött, illetve külföldön maradt, rettenetesen megsajnáltam szegényt (gyorsan bele is halt a bánatba) és magunkat mindannyiunkat. Senki sem jókedvében hagyja el a szülőföldjét, s csak kevesen a puszta jobblét utáni vágyból; az emberek tíz- és százezrei, milliói a fizikai és erkölcsi nyomorúságból, a nyílt vagy alattomosan álcázott terror, a hazugság és a félelem világából menekültek és menekülnek el hazájukból dicső huszadik és huszonegyedik századunkban.
Mindezzel nem azt akarom mondani, a sorok között sem, hogy nekem magamnak nincs lelkiismeret-furdalásom amiatt, amire elhatároztam magam és amit megtettem. De azt várom el minden földimtől és embertársamtól, hogy ezt hagyja meg az én saját gondomnak, s engedje, hogy én magam küzdjek meg vele.
– Hogyan élted meg a „szakítást” a szülőfölddel? Hogyan fogadott Svédországban az ott élő magyar közösség?
– Nagyon jól bánsz az idézőjelekkel: megint idézőjelbe tettél valamit, ami csak így, idézőjelben – tehát csak bizonyos sajátos értelemben – igaz. Nem szakítottam, nem szakítottunk a szülőföldünkkel, otthon maradt szeretteinkkel, népünknek továbbra is otthon élő részével egy pillanatig sem. S remélem, ők sem velünk. Erről itt még csak annyit, hogy többet, mint jelenlegi körülményeink között, otthon sem tennénk a szülőföldünkért és népünkért, mert egyszerűen nem volna rá lehetőségünk.
Hogy Svédországban hogyan fogadott az itt élő magyar közösség? Hát ez egy regény, ezt nem lehet pár szóban elmondani. Tudniillik nem az az érdekes, hogy minket személy szerint hogyan fogadtak (minket jól, sok kedvességgel és segítőkészséggel), hanem az, hogy hogyan fogadták a nyolcvanas évek második felében az erdélyiek nagy menekülthullámát egy olyan közösségben, amely szép lassan kiépítette a maga jól működő emigráns intézményrendszerét, s aztán kezdett kiöregedni és kihalni belőle. Az erdélyiek mohón vetették rá magukat erre az intézményrendszerre, nem azért, hogy „elvegyék” az ötvenhatosoktól és még régebbiektől, hanem azért, mert boldogok voltak, hogy – képletes példát mondok – végre van egy hely, egy ház, egy klubterem, ahol el lehet énekelni a magyar vagy a székely himnuszt anélkül, hogy másnap reggel bevinnék az embert kihallgatásra, s afelől faggatnák, hogy kik voltak még ott. A régiek viszont ezt a mohóságunkat többnyire a „jönnek és beülnek a készbe” rosszallásával vagy éppen ellenszenvével élték meg, s ebből sok keserűség fakadt mindkét oldalon. De nemsokára békésen összecsiszolódtunk, s a kilencvenes évek elején már nem gondoltuk a lángba borult és széthullásnak indult Jugoszlávia ide menekült kisebbségi magyarjairól, hogy jönnek és beülnek a készbe. Ellenkezőleg: sajnáltuk, hogy közülük kevesen jöttek; ők jobban féltek az emigránsok érthető módon kissé túlzott magyar hazafiasságától, mint mi erdélyiek.
3.
Veress Zoltán neve szűkhazámban, Erdélyben fogalom. A beszélgetés e-mail-en keresztül folyt a Svédországban élő író-költő-szerkesztővel.
– Szerinted igaz-e az az állítás, hogy „szívet cseréljen, ki hazát cserél”?
– Határozottan nem. Többszörösen nem. Először is a magyar közgondolkodásban már Mohács után megjelent a „két haza”, a „másik haza” fogalma, ami a Magyarország nyugati és északi részén Habsburg-fennhatóság alatt fennmaradt magyar királyságot és az önálló erdélyi fejedelemséget jelentette. De „haza” volt a szó bizonyos értelmében a török fennhatóság alatti terület is, s legjobbjaink akkor is tudták, hogy ez a három haza az emberek lelkében – egy. Trianon óta azt is megtanultuk, hogy viszont a hazaszeretet és a tisztességes állampolgári lojalitás két különböző dolog. Ezért tud például egy erdélyi magyar sportoló minden erejéből küzdeni az aranyéremért román lobogó alatt, s ugyanezért nyílik ki a bicska a zsebében, ha egy budapesti sportlap azt írja róla: a kiváló román birkózó. A szülőföldjükről önként távozottakkal, „hazát cseréltekkel” egészen más a helyzet. Őket valahol valakik befogadják, egzisztenciát, később állampolgári jogokat is adnak nekik, jobbat és messzebbmenőket, mint otthon, nem néznek rájuk görbe szemmel azért, mert más az anyanyelvük stb. Gyermekeik születnek az idegenben, halottaik kerülnek az idegen földbe, az idegen földet és népét lassanként megszeretik; az idegen ország lassan a hazájuk lesz. Anélkül, hogy megszűnnének Magyarországot és szorosabb értelemben vett szülőhelyüket a hazájuknak érezni. Hol van az előírva, hogy az embernek csak egy hazája lehet? A lélekben, a szívben bizonyosan nincs; a lélek, a szív tágabb és befogadóbb. Már akié. Aki például elképzelhetetlennek tartja, hogy egyformán szeresse első és második házasságából született gyermekeit, az ezt is nehezen tudja majd elképzelni, de ez az eset szerencsére ritka és nem is egészen normális. Hiába kiabálják talán jó szándékú, de buta, talán manipulált és ostoba suhancok az utcán, hogy „vesszen Trianon”, a valóságon nem változtatnak vele (még szerencse, hiszen ha Trianon valamiképpen tényleg kámforrá válna, akkor arra ébrednénk, hogy a magyarok Magyarországon is kisebbségi sorba kerültek, számoljon utána akárki, aki tovább tud számolni hatvannégynél) – vagy ha mégis változtatnak valamit az ilyen kiabálással, akkor csak annyit, hogy még kevésbé elviselhetővé teszik az amúgy is nehezen elviselhető valóságot. Kiabálni kétségtelenül könnyebb, mint működőképes fennmaradási, netán éppen újjáépülési stratégiákat kidolgozni és szigorúan azok szerint élni, de csak ez az utóbbi menthet meg és válthat meg bennünket.
– Amint tudom, Svédországban sem „ültél a babérjaidon”, alig melegedtél meg sorstársaid tábortüzénél, máris egy újabb vállalkozásba kezdtél. Hogyan született meg az EKE (Erdélyi Könyv Egylet) gondolata? Kiket céloztál meg ezzel a sorozattal? Kik álltak melléd valóra váltani ezt az álmot?
– A babérjaimon már csak azért sem ülhettem, mert nem voltak, vagy ha volt is néhány levélke, azt nem hoztam magammal. Rövid körülnézés után a Bevándorlók Kultúrközpontja nevű sóhivatalban, ahol megismerkedtem a multikulturalitás humbugjával és gyorsan elfordultam tőle, a postán kezdtem dolgozni – Stockholm központi levélüzemében, éjjeli munkán. Ezt még akkor sem szakítottam meg, amikor alkalmam volt másodállásban anyanyelvi oktatóként dolgozni néhány középiskolában vagy előadásokat tartani az Uppsalai Egyetem finnugor intézetében. A postáról mentem nyugdíjba. A könyvklub álmát nem én álmodtam, hanem az előbbiekben már említett Telegdi Magda, a feleségem, én csak később álltam melléje. Így történt, nem fordítva. Én magam egy heti- vagy havilapot szerettem volna indítani, de elkövettem azt a könnyelműséget, hogy ezt külső segítséggel, svéd kulturális hatóságok támogatásával képzeltem el, ami nem jött be. Magda realistább volt: úgy gondolta, csak azt lehet megcsinálni, amihez megvan a saját erőnk. Nagyon sokan álltak mellénk, nem említhetek egyetlen nevet sem anélkül, hogy ne követnék el igazságtalanságot azokkal szemben, akiket nem említek – de vállalva ennek az ódiumát, itt mégis megemlítem Jakabffy Ernőt, a Svédországi Magyarok Országos Szövetsége elnökét az 1990-es évek elején, akinek személyében egyesült az erdélyi ember és az ötvenhatos magyar emigráns, s akinek a mellénk állása sokak számára – akik még nem ismertek bennünket – biztosíték volt arra nézve, hogy nem vagyunk szélhámosok. Egy másik igazságtalanság a többiekkel szemben Bányai Károly budapesti, azelőtt kolozsvári barátunk említése, de ezt is el kell követnem, hiszen ő volt az, aki szorgalmazta, hogy ne csak a nyugati diaszpórák magyarjai köréből toborozzunk tagokat, hanem a magyarországiak köréből is. Svédország után ma Magyarországon van a legtöbb tagtársunk. Eleinte nem bizonyos olvasói réteget „céloztunk meg”, hanem egyszerűen tenni akartunk valamit az erdélyi magyar írók érdekében a műveik megjelentetésével és szerény mértékű anyagi támogatásukkal. Segélyszervezetként indultunk, nem könyvklubként. Azokat „céloztuk meg”, akik értelmét látták ennek a munkának. Tíz év alatt aztán a valóság változásai nyomán a mi filozófiánk is változott: rájöttünk arra, hogy igazán hatékony segélyszervezetnek túl kicsik vagyunk, amiben viszont igenis hatékonyak lehetünk, az az önmagunk megtartása. A határokon, délkörökön, tengerszorosokon, óceánokon átívelő nyelvi és kulturális közösségérzés élményként való megélése, az összetartozás szálainak erősítése. Ebből következik az is, hogy az Erdélyi Könyv Egylet név megtartásával ezentúl nemcsak erdélyi írókat jelentetünk meg. Idei kötetünkkel éppenséggel az összes Kárpát-medencei magyar kisebbség és a jelentősebb nyugati magyar szórványok irodalmát reprezentáló rövidpróza-antológiát adunk tagtársaink kezébe – egy gyors körképet az „extra Hungariam” társadalmi-politikai helyzetében és lélektani állapotában keletkező magyar irodalomról.
– Hány kötet jelent meg az EKE gondozásában az „Erdély kövei” sorozatban, és milyen meggondolásból kerültek terítékre a feldolgozott témák?
– Tizenkét kötetünk jelent meg eddig, és ezzel lezártnak tekintjük az „Erdély kövei” sorozatot; idei kötetünkkel új sorozat indul „Határtalan hazában” címmel. Mind a tizenkét kötet bemutatására itt nincs elég hely, de bízom benne, hogy tizenharmadik könyvünk idei megjelenése alkalmából sikerül összehoznunk egy találkozót pécsi barátainkkal, régi és új tagtársainkkal és minden érdeklődővel – s akkor és ott erre majd sort kerítünk. Ez azzal az előnnyel is jár, hogy ott ezek a köteteink szemmel láthatók és kézzel lapozgathatók lesznek.
– Mik a jövendőbeli terveid? Lesz-e akiknek valamikor (remélhetőleg a távoli jövőben) átadjátok az EKE szarvát?
– Ha nem lesz, akkor hiába éltünk. Egyelőre csak azt mondhatom: reméljük, hogy nem éltünk hiába. Magamra vonatkozó közeljövőbeli tervem az, hogy másfél évtized teljes szünet után próbáljak megírni egy-két megkezdett és abbahagyott régi dolgot, egy-két meg sem kezdettet és talán egy-két újat is. Mint látod, optimista vagyok, de nincs semmi biztosítékom arra nézve, hogy holnap reggel nem arra ébredek, hogy meghaltam.
– Ha nem tartod tolakodónak kérdésünket, vállalnád-e, hogy írásaiddal színesítsd a lapunkat? Így talán Svédországig is terjedhetne a „Hetedhéthatár”.
– A kérdés megtisztelő, nem tolakodó. Azzal fejezem ki hálás méltánylásomat, hogy röviden válaszolok: igen.
Hozzászólások