Ha akad egy probléma, azt meg kell oldani
1.
Budapesttől Bécsig egy vidám osztrák csapattal utaztunk. Egy külkereskedelemmel foglalkozó fiatal úriember mellettünk foglalt helyet, majd úticélunkról érdeklődve arról biztosított, hogy Európa vagy talán a világ egyik legszebb tája a Lago Maggiore és környéke.
– Azért a Salzkammerguti tavak is csodálatosak – válaszoltam én, félig-meddig udvariasságból, mivelhogy mindeddig csak filmekben láthattam a csodás alpesi tájat.
– Az igaz, de az egy specifikusan osztrák táj, míg a Lago Maggiore, az egy nemzetközi környezet. Majd meglátják!
Zürichbe kora hajnalban érkeztünk. Az óriási pályaudvaron színes kavalkád fogadott. Az első croissant íze kissé megkeseredett a szánkban, amikor euróból átszámoltuk forintba. Csomagmegőrzőt kerestünk, majd a csatlakozásig visszamaradó két órát a Limmat-parti város megtekintésére szántuk. Acélos-ezüstös színekben tündökölt a város a korahajnali napfényben. A reformáció szent helyeit végigjárva már éppen visszafelé tartottunk a pályaudvarra, amikor pár pillanatra a földbe gyökerezett a lábunk: a sűrű forgalomban a rengeteg biciklista között feltűnt az első öltönyös-aktatáskás úriember rolleren. A hivatalba igyekezett.
Az Alpok csodálatosak. Hó- és gleccser-sipkás csúcsaik, a millió lezúduló vízesés az először erre tévedt turistát lépten-nyomon csodálkozásra készteti. Alagutak százai, a kecses viaduktok és a csodálatos alpesi tájba ágyazott kis kő- és faházak a legelképzelhetetlenebb hegyi lankákon és csúcsokon. Mesébe illő tájak. Minden kis, tenyérnyi legelőn lekaszálják a füvet, majd fehér műanyag fóliába csomagolják a henger alakú szénabálákat.
Locarnóhoz, úticélunkhoz közeledtünk. Egy kis helyiérdekű (HÉV-szerű) járattal tesszük meg az utolsó 30 kilométert. Az olasz határhoz közeledve egy határőr (vagy talán hegyivadász) egyenruhába bújt fiatalember igyekezett az alakulatához (vagy talán haza). A gépfegyvere csak úgy lezseren a pad alatt hevert. (Egyébként Svájcban a tartalékosok otthon, saját lakásukban tartják a fegyverüket 45 éves, leszerelési korukig). Locarno, Ascona és a többi környező kisváros, üdülőtelep mindegyike egy kis gyöngyszem. Ticino kantonban egyébként többségben olasz anyanyelvűek élnek, de ettől függetlenül mindenki tud németül, angolul vagy más világnyelvet. Útban Locarno felé a Szent-Gotthard hágó környékén a kalauz a jegykezelés után német nyelven érdeklődött utazásunk céljáról. Amikor angol nyelven válaszolunk, ékes angolsággal arról tájékoztat, hogy Arth-Goldauban megszakíthatjuk utazásunkat, valamint turisztikai és kulturális nevezetességekre, programokra hívja fel a figyelmünket. Mivel hogy mi inkább Bellinzona mellett tesszük le a voksot, pillanatok alatt felvázolja az ottani látnivalókat is. És mindezt nem csak kivételesen velünk teszi meg, hanem minden idegen turistával. Csak úgy, kedvességből. Érezzék magukat jól Svájcban! – teszi hozzá mosolyogva.
– Tudod, itt Svájcban, ha adódik egy probléma, azt meg kell oldani. És ezért mindenki tesz valamit. Mindenki úgy érzi, hogy segítenie kell, önzetlenül – világosít fel a pár éve Svájcban lakó barátom útban Bázel felé. A Rajna partján álltunk, előttünk a térkép. Svájc eme kis csücske szinte beleékelődik Franciaország és Németország közé. Az előbbi területén Mulhousban van a bázeli repülőtér, de ugyanezt a légikikötőt használja Freiburg is. A bázeli Váci utcán sétálunk. A legnagyobb divatdiktátorok és a legnevesebb ékszerboltok kirakatait csodáljuk, amikor magyar cigánymuzsika üti meg a fülünket. Egy salgótarjáni banda húzta a magyarnótákat. És mindezt úgy, hogy az önkormányzatnál előtte bemutatták a zenei végzettségüket igazoló okiratokat és koldulási engedélyt kértek. Itt rend a lelke mindennek.
Svájcban, ugyanúgy, mint másutt is a világon, ha csak egy buszjegyet vásárolunk, többe kerül, mint egy bérletszerű, több utazást is szolgáló lehetőség. A buszsofőr kedvesen válaszol minden kérdésre, útbaigazít. Az olaszos macho kinézet mögött svájci precizitás rejtőzik. Kismama lép fel babakocsival a rámpával ellátott kisbuszra. Mellette egy két év körüli kislány is feltipeg. A következő megállóban leszáll, majd miután az előttünk haladó buszt nem éri el újra visszakéredzkedik. A buszsofőr felajánlja a segítségét és az előtte haladó kollégáját telefonon felhívja, hogy várja be a következő megállóban. Egy másik alkalommal egy két botra támaszkodó idős hölgy csoszogott le a buszról sűrű elnézéskérések közepette, a buszvezető pedig türelmesen végigvárta, amíg lekászálódott. (Nálunk, ha akad egy probléma… fülemben visszacseng a barátom szava.)
Hegyi kirándulás svájci módra. Kinézünk egy útvonalat a Cento Valli (Száz Völgy) vidékén. A panoráma ablakos kis vonat a föld alól indul, a város alatt teszi meg az utat (egyébként a város alatt vezetik át az autópályát is!), majd az olasz határhoz közel megérkezünk a túraútvonalunk kiindulópontjához. Az állomástól alig pár száz méterre már ott vár bennünket a telekabin, ami pár perc alatt felrepít 1600-1700 méter magasra. A kirándulás útvonala nagyon jól jelzett, kis szintkülönbséggel. Pár pillanat múlva már a hamisítatlan svájci tájban gyönyörködhetünk. Kőházak, virágos hegyi legelők és hósipkás csúcsok között vezet az utunk. Kis nyári víkendházak, ide már nem volt célszerű felhozni az áramot, így minden öreg kőházon napkollektor díszeleg. Régi és új szimbiózisa. Turistaútvonalak mellett imitt-amott kis figyelmeztető tábla hívja fel a figyelmet, kéri az arrajárót, hogy ne térjen le az útvonalról, mert a füvet le szeretnék kaszálni az állatok számára. A túra végén lefelé az utat ugyancsak egy kis maszek telekabinnal tesszük meg. Vonatcsatlakozás öt perc múlva.
Egy másik alkalommal, kisebb hegyi túránk alkalmával az idilli csöndet munkagépek berregése zavarta meg. Két férfi védőszemüvegben, pormaszkkal az arcán, fülvédőben szegélyvágóval nyírta az ösvény körüli gazt. Mögöttük egy harmadik társuk leporszívózta az ösvényről a levágott gazt.
Svájcban nagyon szeretik a szépet. Minden háznak, villának saját nevet adnak, és azt ízlésesen kidíszítik. Futómuskátlik milliói omlanak le a teraszokról, ablakokból. Apró kis szobrok és díszek állnak minden ház kapufélfáján, sőt még a rácsos kiskapukra is virágcsokrokat, kis termény-szobrokat raknak.
2.
Svájcban nagyon szeretik a zászlókat is. Szinte mindenütt ott lóg a nemzeti zászlójuk. Bázelban a Rajna-hídon át Svájc összes kantonjának a zászlaja ki van függesztve. Az 1600 méter feletti kis kőházak mindenike mellett ott van pózna, ami a ház tulajdonosának nemzeti hovatartozását jelzi, alatta pedig a svájci zászló van felfüggesztve.(Egy ausztrál tulajdonos a háza falára egy figyelmeztető kis táblát is kirakott: Vigyázat 150 méteren belül kenguruk keresztezik az útvonalat)
Svájcban szinte bárhonnan lehet telefonálni. Akár 2000 méter fölött is, az utolsó kis faluból. És minden telefonfülkében ott van beszerelve az Internet is. Az állomások épületeiben, vagy azok előtt komputer áll, beüzemelve. Az utazó beüti az úticélját, a számítógép pedig kidobja a menetrendet, az utazás megszakításának lehetőségét és azt is, hogy az úticélba érkezés után milyen járművet vehet igénybe. És mindez ki is nyomtatható, ingyen és bérmentve. Minden állomáson ott állnak a kis Smart kétszemélyes járművek, amelyek kis helyigényükkel megkönnyítik a közlekedést a városi forgalomban.
Szállásunkon, a gusztusosan berendezett apartmanban a párnákon kis csoki-szív várt. A gondnoknő, közel a nyugdíjkorhatárhoz, öt nyelven utasítja a besegítő lányokat-fiúkat. Egyiket sem tanulta iskolában, csak úgy reáragadt. Az ágyunk fejfája fölött egy falból kilógó madzagon egy fogantyút fedezek fel. Kérdésemre, hogy ez mire szolgál, cinkos mosollyal válaszol:
– Amikor ezt meghúzza, akkor mi lehallgatjuk a saját szobánkban, miről is beszélgetnek. Úgy tűnik, ő is már tisztában van a mi kelet-európai beidegződéseinkkel, fóbiáinkkal. A magyarázat mellé meghúzza a madzagot és világosság lőn. (Az én agyamban is!) A svájci ember segítőkész, de nem tolakodó. Bárhol megálltunk egy turista-eligazító tábla, térkép előtt, valaki mindig felajánlotta segítségét. Akadt, amikor igénybe vettük, máskor meg magunk próbáltunk meg boldogulni. Egy szupermarket előtt egy idős néni rámtukmált két svájci frankot, amikor látta, hogy nincs nálam apró. Kérdésemre, hogy én hogyan adhatom majd vissza, azt válaszolta, akár a bevásárlókocsiban is hagyhatom. Az élelmiszerkereskedelmi láncok egyikében egészségre káros árut (cigit, alkoholt) nem árusítanak. A másikban azonban a legnagyobb megdöbbenésemre az egyharmad-egynegyed áron kínált olasz, francia, spanyol, görög borok helyett a sokkal drágább svájci bort vásárolták, valószínűleg nemzeti öntudatból, mert erre felhívó szöveget sehol sem olvastam.
A három hét gyorsan eltelt a legyezőpálmák alatt. A centre kiszámolt árakat böngészve pár kis ajándékot, emléktárgyat vásárolunk, aztán irány haza. Szinte már mániákusan keresem azt a kis homokszemet, ami becsúszhatott a svájci óraműbe. És végre találok: a locarnói helyi kisvasút egyik kocsijának mosdójából kifogyott a víz!
A Budapest-Pécs között közlekedő IC-n a mi kocsinkban elromlott a légkondi. Negyven-ötven fokos gőzfürdőben utazunk hazáig. A kalauz felsőbb utasításra hivatkozva nem hajlandó kinyitni a bukóablakokat. Hazaérkeztünk.
Szóljon hozzá!