Aki egyszer belekóstolt Dalmácia bájaiba, az örökre visszavágyik. A fehér sziklák, a kéklõ ég és a mindig változó ezerszínû Dalmát-tenger visszacsábítja vendégeit. A pálmafás sétányok, a zegzugos kis utcák, sikátorok, meghitt kis kávézók, vendéglõk és az esti hullámverésbe beleolvadó lágy dalmát dallamok magukhoz láncolják az odalátogatót. Szezonvégi-utószezoni csendélet. Elõször hiányzik a nyári nagy zsivaj, a gyerekek hancúrozása (a hangszórók bömbölése kevésbé), de így talán tisztábban hallatszik a tenger morajlása.
Az autóskempingben zajlik az élet. Délben és esténként orrcsiklandó illatok áradnak a lakókocsik, sátrak irányából. A tengervíz pedig meleg, jót lehet benne lubickolni. Napozni meg pláne. Pár merészebb ifjú hölgy még most is monokiniben tálalja bájait (érdeklõdõ férfitekintet mindig akad), odébb pedig, a sziklás részeken az idõsebb korosztály is nudizik. Hosszú esti séták a tengerparti sétányokon. Estére „indul be” igazán az élet az üdülõtelepeken. Csiklandozó nõi nevetések, alkoholtól (és szerelemtõl) homályos tekintetek, kipirult arcok. Egymásra borulások, ölelések, halk sóhajok, csókok. Tengerparti varázs.
És aztán reggel minden kezdõdik elölrõl. A tengerparti kis üdülõvárosok élik mindennapjaikat. Makarska, vasárnap délelõtt. A nép éppen kifelé tódul a hegy lábánál eltörpülõ templomból. Áhítatos arccal, megbékült lélekkel.
A fõtéri kávézókban, vendéglõkben a napi sajtót tanulmányozva egy pohár sör, egy csésze kávé mellett kipihenik a dolgos hétköznapok fáradalmait. A hegyoldalban fecskefészekként odatapasztott kis kõházas falvakban a dalmát parasztok szó szerint megharcolnak minden talpalatnyi földért. Ahol pár négyzetméternyi talajt találnak, azt alacsony betonkerítéssel veszik körül, aztán szõlõt, gyümölcsfát vagy zöldséget telepítenek reája. A kanyargós, szakadékok övezte hegyi utak láttán a turistában joggal merül fel a kérdés: vajon ezek a hegyi emberek télen hogyan közlekednek, a gyerekek hogy járnak iskolába?
A kopár, „földparcellákból” kihordott kõkerítésekkel jelzett mezsgyéken, a hegyoldalakon kecskenyájak legelnek, néhol egy-két szamár áll elmélázva. Néha nagyot iá-zik, aztán tovább kutat száraz fûcsomókért. Ilyenkor, õsz kezdetén a kabócák már elhallgattak. Csak imitt-amott hallani pár „elkésett muzsikás” ciripelõ dallamát.
Dubrovnikba, állítják a jólinformáltak, akár csak Velencébe, inkább szezonon kívül érdemes látogatni, mivelhogy ilyenkor nincs akkora tömeg. És igazuk van. Bár a régi városfal közvetlen szomszédságában még most is szinte lehetetlen parkolni, minden útkeresztezõdésnél több száz méteres dugó alakul ki pillanatok alatt, utólag az Óváros mindenért kárpótol.
A Stradun-Fõutca „velencei homlokzatai”, a középkori templomok hûse, csöndje (és nem utolsó sorban a magyar ereklyék látványa), a Rektorok-házának gazdag kincse, mûgyûjteménye csak egy pár a megnézendõkbõl. Aztán következik a város körülölelõ várfal. Fentrõl egy csodálatos kép tárul elénk. Egy útikönyv szerint a Dubrovnikba látogató turisták világviszonylatban is a legtöbb fotót itt készítik. Ezt én is tanúsíthatom.
A dubrovniki háztetõk, fölöttük a tengerre való kilátás, a Minceta-bástya impozáns építménye, háttérben a magas hegyoldallal, kissé odébb a Szt. Lõrinc erõd komor épülete szinte megbabonázza az idelátogatót.
Aztán újra leszállunk a falról az Óvárosba, és a régi Római-kútnál enyhítjük szomjunkat, lemossuk az izzadtságot arcunkról. A betervezett egész napos városlátogatás szinte pillanatok alatt elszállt.
Este pedig „hazatérünk” a kempingbe, ahol jó magyar módjára felmelegítünk pár konzervet, megesszük, majd nyugovóra térünk. Éjfél körül hatalmas szélvihar süvít a fák között. A helybéliek megnyugtatnak, ez csak a Bora, ami a hegyrõl jön le nagy csinnadrattával, de õ csak süvít, esõt nem hoz. A Yugo a veszélyesebb, ami a nyílt tenger felõl jön. Õ mindig esõvel érkezik.
Aztán egy hajnalon arra ébredünk, hogy elszálltak a szép napok. Még egy utolsó séta sóslevegõjû tengerparti sétányon, visszatekintünk egy magányos tengerparti fára (olyan, akár a Csontváry magányos cédrusa), leszedünk pár kis gyümölcsöt a datolyapálmáról, fölszedünk pár likacsos mészkövet, kagylóhéjat emlékül, majd hazaindulunk.
Az út mellett kis fabódékban, asztalokon, öreg, feketekendõs nénik kínálják árujukat: a gyógynövényes rákiját, a natúr és füstölt sajtot, olívaolajat és mézet. Mi meg zsebünket kaparva számolunk. Vajon vásároljuk-e el az összes kunát, vagy jó lenne tartalékolni jövõre is?
Szóljon hozzá!