Már délutánra járt az idő, amikor Sándor belépett a falu orvosi ren­delőjének a várótermébe, ahol addigra már megrekedt a meleg leve­gő, és keveredett az emberi testek, az átizzadt ruhák kipárolgásaival.

A fal melletti, valamikor fehérre pingált, kiszolgált pa­don öregek ültek. Mintha csak valami halotti torra várnának, mind talpig feketében. Ráncokba ágyazott, fásult pillantásuk reménytelenséget tükrözött. Egyikük-másikuk ismerősnek tűnt. Feléjük biccentett, majd helyet foglalt a bejárati ajtó közelében. A mellette ülő öregúr napbarnított, köszvénytől göcsörtös kezei rákulcsolódtak a botra. Tekintetét kiemelve a fekete-fehér kockás kopott kőpadlóból, Sándorhoz fordult.

– Utánam következik, de ha csak receptre vár, nyugodtan menjen be előttem – mondta.

– Ráérek, nem akarok tolakodni. Az apám halotti bizonyít­ványáért jöttem – mondta Sándor.

– Csak nem az öreg Molnárnak a rokona? Mert ő volt az, aki mostanság ment el közülünk. Más halottunk nem volt. – Így mondta, többes számban.

– A fia vagyok, Sándor. Molnár Sándor.

– Mi itt úgy tudjuk, a fia már vagy negyven éve kint él, Amerikában.

– Igen, ott éltem, de végleg hazajöttem. Talán előbb kellett volna megtennem, bár az apámon ez nem sokat segített volna. Ő a földet művelte, én pedig a számok, a pénz világában éltem, dolgoztam. Bár néha gépies és unalmas volt a munka, de mégis a pénz az emberiség feneketlen étvágyának a tárgya, és ezt az éh­séget is ki kellett elégíteni valakinek. Persze most mindenki azt hiszi, csak azért jöttem vissza, mert itt az amerikai nyugdíjam­ból sokkal jobban élek, de nem ez hozott haza. Nehéz lenne ezt megmagyarázni úgy, hogy bárki el is higgye. Valójában sokszor megfordult a fejemben, hogy összecsomagolok, otthagyok csa­pot-papot. Csakhogy abból a mókuskerékből nem volt könnyű kiszállni, és már ott volt a családom is, feleség, gyerek. Aztán el­váltunk, és mindenki új életet kezdett. Valójában már azt sem tu­dom, hol van az itthon és az otthon. Na, nem mintha New York annyira hiányozna, de mégiscsak negyven évet ott éltem le.

– Szerettük az édesapját, jóravaló, dolgos ember volt. Min­denki tisztelte. Szép kort élt meg, de aztán csak megette a föld őt is. Mert azt mindig művelte, ahogy a szőlőt is. Még ma is takaros az a présház, és még áll az a hatalmas diófa, amelyet a maga születése után ültetett. Talán látta is már. Aztán mit csinál majd ezekkel? Megtartja, vagy eladja?

– Ezekben a pillanatokban még magam sem tudom, mit hoz a jövő. Talán majd rendbe teszem a házat, és megnézem a lehetőségeket.

– Nézze, fiatalember, nem akarom elkeseríteni, de itt le­hetőségek nincsenek. Itt csak munka és munka van, abból ad a föld eleget. Azt pedig, hogy meddig éri meg művelni, csak a Jóisten tudja, mert évről évre egyre alacsonyabbak a fel­vásárlási árak. Lassan teljesen kisemmiznek bennünket. Itt a munkának már nincs ára, nincs becsülete.

Az öreg szavai mintha nem találtak volna utat a füléhez. A váróterem ablaktáblái a közeli lankákra néztek. A Nap egy­re gyorsabban ereszkedett lefelé, és vele együtt kezdett felvö­rösleni az ég. A puccos New York-i üvegpaloták, hivalkodó irodaházak ablakai is ugyanettől a Naptól vöröslöttek fel dél­utánonként, de ez most mégis valahogy más volt.

– Bocsásson meg, nem akarok tiszteletlen lenni, de egy pillanatra elkalandoztak a gondolataim – mondta Sándor za­vartan, és az öreg szemébe nézett.

Aztán megjelent a rendelő ajtajában egy terebélyes asszony­ság az asszisztensnő személyében és Sándorhoz lépett. Átadta az okmányokat, részvétet nyilvánított, és mint aki szabadulni akar, máris az egyik várakozóhoz fordult.

Sándor odabiccentett a többiek felé, és kilépett az utcára.

Alig tett meg pár lépést, és megkondult a közeli puritán templom harangja, megcsapta az útmentén húzódó földek semmihez sem hasonlítható, ismerős illata. Még nagyon me­leg volt, nem volt kedve nyeregbe pattanni, így lassan tol­ta maga mellett apjától megörökölt öreg Csepel kerékpárját. Az egyik közeli kis parcellán a sok esőnek köszönhetően haragos­zölden feszített, a mozdulatlan levegőben hangot sem adott a ku­koricás. Érett csöveik végén lecsüngő bajszuk sötéten csillogott. Egy pillanatra megállt, elmosolyodott. Faragó tanár úr jutott az eszébe, akinek hasonlóan csüngött le vastag, tömött bajusza, amin gyakran ott billegett a szünetben elfogyasztott ozsonna maradéka.

Egy öreg, kiszolgált traktor zötyögött előtte a kátyúktól hemzsegő úton, egy zöldre festett oldalú platós kocsit von­szolva maga után, ami görögdinnyéktől roskadozott.

Egy pillanatra a szájában érezte a dinnye kásás, édes ízét. A régi balatoni nyarakat juttatta eszébe, amikor a kút mélyé­ről a bácsikája egy rozsdás lánccal hozta a napfényre azokat a hatalmas, behűtött dinnyéket, melyeket aztán az udvarra kitett, ácsolt asztal körül ülő siserehad, gyermekkori pajtásai pillanatok alatt elpusztítottak.

Bármerre nézett, minden emlékeztette, képek, hangok, ízek, illatok, mind-mind visszavezették a múltba.

A hőség teljesen kiszárította, elvette az erejét. Alig várta, hogy hazaérjen. Az udvarra belépve biciklijét az öreg körte­fa törzséhez döntötte, és egyenesen a konyhába vezetett az útja. A jó orosz hűtőszekrény, amely már vagy hatvanéves is lehetett, még mindig tette a dolgát, hangosan zörgött, zakatolt. Egy fél palack fehérbort vett ki, melyet még az apja hagyott ott. Némi szódát adott hozzá, és még ott állva felhajtotta az egészet, majd újratöltött, és kezében a hideg, párás pohárral kilépett a házból, és leült a tornácra kitett kis padra. A szépen gondozott kertet nézte, a veteményest, próbált a tekintetével felinni, le­képezni mindent. Két házzal odébb egy ló felnyerített. Már a hazafelé vezető útról is látta, ahogy az a nyomorult jószág ott bóklászik az udvaron, a kertben. Talán megint beborozott, el­szundított a szomszéd, gondolta, azért feledkezhetett meg róla.

A valamikor a konyhából leválasztott parányi fürdőszobá­ba lépett, rátámaszkodott a fényét vesztett mosdókagylóra, és a hatvanas évekből származó, itt-ott repedezett műanyagszegélyű tükörbe nézett, és hirtelen hátrahőkölt. Az apja nézett vele farkasszemet. Fején ott volt a fekete kalapja, amitől valami furcsa, ismeretlen oknál fogva sosem akart megválni. Ráncoktól tagolt arca erősen borostás volt, tekintete szelíd, békés, szeretetet tük­rözött. – Megkéstem, apám – motyogta zavartan, valami szé­gyenérzettel a hangjában. Aztán már nem tudott az arcába néz­ni. Hogy is mondhatta volna el mindazt, ami volt, ami kimaradt.

Erős volt a bor, legalábbis neki, aki azelőtt sosem ivott. Kiengedte a csapot, megmosta az arcát, de tekintete kerülte a tükröt. Bár érezte, hogy támad az éhség, de nem volt kedve a vacsorával bíbelődni. Belépett a tisztaszobába, és úgy, ahogy volt, ruhástól heveredett le az ágyra.

A reggel még hűvös volt, amikor elindult a paphoz, hogy megbeszélje a másnapi temetés részleteit.

A templomba belépve azonnal életre keltek a gyermekkori bevésődések. Emlékezett a bejárati ajtóval szemközti hatalmas oltárképre, a fényesre kopott padsorokra, az oldalhajóban még most is ott állt Szent Antal fából faragott, életnagyságú szobra, és szinte az orrában érezte a tömjénfüst semmihez sem hason­lítható illatát. A gazdagon dekorált, itt-ott arany füstlemezekkel bevont szószék is a régi volt, ahogy a sekrestye is, ahol annak idején a hittanórákat tartották. Csak a fekete palatábla hiány­zott, amelyre akkoriban az Atya bibliai tárgyú képeket rajzolt. A papot nem ismerte, sok kedve nem volt a nagy kitárulko­záshoz, ezért csak jövetelének céljára szorítkozott, és fittyet hányva az illendőségre, valami gyermeki türelmetlenséggel várta, hogy indulhasson.

A templomból a dűlő, a présház felé vitt az útja. Az emelkedő feléhez közeledve megpillantotta a takaros présház fehérre má­zolt épületét, előtte a nagy szőlőlugast lassan sárgába forduló, duzzadó, itt-ott még éretlen fürtjeivel. Az ittenivel össze sem ha­sonlítható, ízvilágában jellegtelen, legfeljebb csak megjelenésé­ben gazdag kaliforniai szőlő jutott az eszébe, amellyel időnként elárasztották Long Island nagyáruházainak zöldséges pultjait, kiskereskedéseit, és amit mindig kihagyott az étrendjéből. Aztán, mintha minden egyes lépéssel levált volna róla valami abból a másik, korábbi életéből, és valami megmagyarázhatatlan jó érzés töltötte el. Alig várta, hogy felérjen. Bár még csak délelőtt volt, már ott fitogtatta erejét a Nap. Korábbi életformájából adódóan elszokott a hosszas gyaloglástól, nehezen vette, szinte kapkodta a levegőt.

Felérve, a háztól távolabb egy téglából emelt tűzrakóhely oldalához támasztva pillantotta meg a kint felejtett kapát. Ta­lán apja kezének szorításától, nyele fentebb kicsit kisárgult, valószínűtlenül sima és fényes volt. A ház fala mellett, melyen időnként szürkén mozdult a lugas árnyéka, egy háromliteres üvegben talán kovászos uborka készülhetett. Már zavaros, át­láthatatlan volt a leve. Az üveg szája tiszta vászonnal volt le­kötve, felette muslicák rajzottak.

Mielőtt még megnyitotta volna a házat, némi türelmet eről­tetett magára, s lehuppant a vén diófa alá kitett tölgyfaasztal melletti padra. Lassú, tagolt mozdulatokkal nyúlt le, szabadí­totta meg zsebét a vaskos kulcscsomótól, tekintete végigpász­tázta a tömören csüngő fürtöket, a kordonok végeláthatatlan sorát, a távolban föléjük magasodó templom tornyát.

Ez volt az a pillanat, amikor igazán érezte, végleg hazaérkezett.

Illusztráció: Király Nikoletta – Harangszó után c. festménye

Megosztás

Tweet