Érdekes volt a hakni világa már akkoriban is. Miközben Németh László vagy Szabó Lőrinc nyolcvan pengőt kapott egy vidéki fellépésért, Móricz Zsigmond százhatvanat. Szabó Dezső ellenben csak három előadást vállalt volna ezer pengőért, persze, nem tudták szerepeltetni. És ki halt éhen az ostromlott Budapestnek egyik pincéjében?
Nem volt szebb halál, persze, a Csiky Gergelyé sem, negyvenkilenc évesen, ebéd közben, kezében késsel és villával… „A költők, amíg éhen nem halnak, nem vetik meg a jó falatokat – írta Gyárfás Endre. – Száz vállveregető kritikánál is többre tartanák, ha egy vendéglős róluk nevezné el a borjúpörköltjét.” De e tekintetben egyelőre Jókai is csak egy bablevesig jutott.
A világirodalomnak éhhalottjai éppúgy voltak (Gogol, például), mint nagyevői, mi több gorumand-jai és különcei. Az itáliai udvarok világában ide-oda hányódó Torquato Tasso olasz epikus költő nagyon kedvelte az édességeket, annyira, hogy még a salátát is bőven megcukrozta. Voltaire igen szerette a feketekávét, mely szerinte „legyen forró, mint a pokol, fekete, mint az ördög és édes, mint a szerelem”. Balzac nemcsak mértéktelenül írt és kávézott, hanem mérték nélkül evett (s nyakló nélkül ivott). Goethe pisztrángot, rákot, osztrigát rendelt szakácsától. Alexandre Dumas nagy szakács is volt: a világhírű francia regényíró maga dagasztott tésztát, s halála előtt egy évvel fogott hozzá Nagy konyhalexikonja megírásához (a hatszáz receptet tartalmazó művet 2002-ben újra kiadták Franciaországban). Maupassant kedvence a majonéz volt, a keményre főtt tojássárgájából, olajból, citromléből, mustárral kevert, aszpikból habart mártás; olykor gyomorrontásig jóllakott vele. Shelley imádta a forró vízbe áztatott kenyeret, melyet kifacsart, bőségesen porcukorral behintett és reszelt szerecsendióval illatosított. Ugyanezt szerette barátja, Byron. Ibsen csak a norvég módra készült halételeket kedvelte. A Nobel-díjas Günter Grass szerint „Csak egy élvezet nagyobb a jót enni öröménél: a jót főzni gyönyöre.”
A kávéházi író- s a konyhai vagy éttermi étkezőasztalnál nyújtott teljesítmény között érdekes kaland összefüggést keresni, bár meglehet, semmi értelme. A matolcsi születésű Frankl Béla, ki sajátos foglalkozáspárt választván, Zalka Máté néven lett író s Lukács Pálként tábornok, Moszkvában az általa az ételek ételének tartott magyar gulyást főzte Makszim Gorkijnak, éppúgy, mint az odalátogató kínai és francia íróknak. Csapnivaló írók is főzhetnek remekül, Illyés Gyula meg azt mondta: „A nap felkel, felkelek, és délben eszik az ember.”
De hogyan és mit eszik az íróember? Ha azt, amit megír, akkor Petőfi túrós tésztát, Tömörkény István „birkakolbászt” (zsírban sült tészta), Bródy Sándor pörköltet, Tersánszky Józsi Jenő nyúlpaprikást, Tamási Áron gyenge fuszulykahüvelytől zamatos székely bablevest, Végh Antal száz szatmári parasztételt, Esterházy Péter Anna-nászos bélszínt (ebbe az irányba haladva Tandori Dezső versének címénél kötünk ki: A bor korcs olya). Ha azonban azt, amit tanult gasztroliterátorok kiderítenek, akkor bizony Petőfi csigát a Pilvax kávéházban, Molnár Ferenc, akinek első felesége, Vészi Margit az „aubergine” készítését propagálta A Hét hasábjain, feltehetőleg padlizsánt, Tamási Áron pedig tárkonnyal ízesített csirketokányt a Márvány utcai Kis Royal vendéglőben, frankfurti rostélyost a Gellértben vagy rostonsült balatoni süllőt egészben, vajas krumplival és tartármártással a Palace éttermében.
Kabos Edétől tudjuk (Nyugat, 1919/4-5. sz.), hogy Ady Endre „1905-ben és 1906-ban majdnem naponta és megszakítás nélkül nálam ebédelt. … A város másik végéről és megkésve is csak hozzánk jött, hogy egy pár falat ebédet egyék. Ha lencse volt, egyebet nem is evett volna. Azt nagyon szerette.” Máshol Molnár Ferenc réteséről s Bródy Sándor másik kedvencéről, a káposztás tepertős pogácsáról olvashatunk; mindegyik a London Szálló nevezetes konyhájáról került ki a századfordulón.
A Rácegrespusztán köménymaglevest reggeliző Illyés (Puszták népe) húszéves lehetett, amikor meg tudta különböztetni a disznóhúst a marhahústól, a csibét a libától. Negyedszázaddal később, gróf Apponyi Károly asztalánál ismerte meg fűszerszámként a szerecsendiót (Ebéd a kastélyban), de egy évtizedre rá már ő ismertette meg tihanyi kertjében Veres Péterrel a csigát. „Parisztotelész”, azaz a Bölcs Paraszt Péter, mint a házigazda később megírta, hamar leküzdötte vonakodását, és jóízűen nekilátott bicskájával a franciák csemegéjének.
Irodalmi körökben ismert anekdota, hogy amikor a nagy népi írók a nagy Szovjetunióba látogattak, Veres Péter Moszkvába is magával vitte a szalonnás szütyőt, de nem nyúlt hozzá, csak felakasztotta a szállodai szoba ablakának kilincsére. Amikor útitársa, Szabó Pál reggel belépett, a biharugrai író elhűlve látta, hogy balmazújvárosi kollégája kaviárt kanalaz egy nagy fémdobozból…
A gasztronómiai skála legalább olyan széles, mint amilyen színes az írói paletta. Cseres Tibor a friss méz, az árpakenyér és a sült juhhús ízére emlékezett gyergyóbéli gyermekkorából, Németh László a pécselyi pinceszer finom birkapörköltjét örökíti meg Utolsó széttekintésében. Zelk Zoltán majdnem annyira kedvelte a tejfeles habart hideg bablevest, mint első számú kedvencét, a káposztás kockát borssal. Tímár Máté tizenháromféle fűszerből készült keverékkel pácolta a flekkennek szánt tarjaszeleteket hármashatár-hegyi kertjében. A kortárs nemzedékbeli Csaplár Vilmos, nagyanyjára hallgatva, váltig állítja, hogy „a szentgáli kolbász a legjobb a világon”.
Benjámin László beérte a paprikás krumplival, marhapörkölttel, Kardos G. György, aki élete egy részét Izraelben töltötte, vasárnaponként keleti ételeket, szerb scsebabcsicsát főzött, Ladányi Mihály nyírségi töltött káposztát s paprikás, fűszeres, szaftos húsokat öblített le friss homoki borokkal. Mándy Iván erőlevesére és bécsi szeletére Kormos István konyháján rengeteg főtt tészta, a mindenevő Simon Istvánén nagy fazék marhahúsleves és velős csont felelt.
„Kétféle gourmand van, egyik bezabál mindent, a másik kiválogat” – vélte Galgóczi Erzsébet. A paprikás krumplit és köménymagos levest kedvelő írónő egyszer bevallotta: „Ha a borsófőzelékben nincs sörét, már meg vagyok elégedve.” Karinthy Ferenc írótársának, Bertha Bulcsúnak gyónta meg: „A nehéz ételeket szeretem, húsokat, töltött káposztát, bablevest, disznótorost, halászlét, sóletet, vadasokat, őz, vaddisznó sok fűszerrel… Nagy húsleveseket.”
Hernádi Gyulát magam is láttam bizonyos marhaszeletekkel bíbelődni fényes fővárosi hotelek éttermeiben. „Imádok jól enni” – ezt már Hubay Miklós nyilatkozta valahol. Vendégprofesszorként irodalmat tanított Firenzében, de egy hónappal előre megbeszélt időpontban hazajött Vargha Balázsékhoz zöldborsólevesre, s legendaérlelő tettét ekképp indokolta: „Olaszországban ilyent nem lehet enni. Vendéglőben csak konzervből készítik.”
Csorba Győző szerint az írói ihletet „Talán még az étrend is befolyásolja. Mindegyik étel mást aktivizál a szervezetben. Külön étrendet lehetne kidolgozni íróknak, külön étrendet a festőknek. Nem hiszem, hogy ez marhaság. A kábítószerek sem egyformák. Egyik a színérzéket, másik a mozgásképzeteket aktivizálja. El tudom képzelni, hogy bizonyos ételek a szóasszociációkat segítik életre. … Mondjuk, hogy a halnak van foszforos anyaga, és az valamire hat a szervezetben.” A Vajdaságból indult Csuka Zoltán, a délszláv irodalom kitűnő műfordítója vajon véletlenül kedvelte a rácos pontyot és a roston sült dalmát halakat?
Szintén esszé tárgyául kínálkozó csemege, ahogyan az írók hőseiket etetik. Ebben Krúdy a felülmúlhatatlan, gondoljunk csak Szindbád vacsoráira s arra a mesés ételsorra, amit csodálatos filmjében Huszárik Zoltán rendező a főszereplő Latinovits Zoltán asztalára tálalt. Móricz Zsigmond egyik hőse, Kis János életében a legnagyobb érték az evés, „feleségét is csak az étel miatt szokta verni”. Mikszáth gyakran nyilatkoztat ki regényalakjaival efféléket: „úgy lehet csak jóízű a pörkölt, ha juhászkéz is csinál benne valamit”.
S bár rég volt 1901 februárja, amikor a nagy palóc A Hét című politikai és irodalmi orgánumban a vendéglői marhahús galád szerepváltásairól értekezett, bölcs megfigyelése a mai világban is megállja a helyét: „Első fellépésnél mint marhahús egészen őszintén viseli magát. Marhahús céklával. Hiszen elég tisztességes titulus ez! Sőt, oda lehet még tenni, hogy körítve, ha nagyon bántja a rangvágy. De ha aznap el nem fogyott, másnap már mint gőzön sült rostélyos figurál az étlapon, harmadnap fölvagdalva, savanyú szószban vadászszeletnek áll ki a piacra. Végre negyednapra, annyi viszontagság után, célját éri a ravasz stréber mint püréleves.”
Hiába, no, így kell maradandót alkotni.
___________________________
(Részlet a szerző Lótuszt a fazekunkba! című könyvéből)
Hozzászólások