Nyugati pályaudvar
Mentem dolgozni a KSH Könyvtárába, Marcit meg vittem magammal a Bimbó úti üzemi óvodába. Aznap két kalandunk is akadt. A Nyugati pályaudvarhoz érkeztünk a busszal, ahol Marci tisztes távolból is kiszúrta a magának való témát. A pályaudvar előtt buszra várakozott egy szakasz szovjet katona. Ennek azonnal hangot is adott.
– Oroszok.
A környezetünk már kíváncsian várta a fejleményeket.
– Igen, Mártonom, a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet katonák – mondtam, különös hangsúllyal emeltem ki az ideiglenest. A körülöttünk lévők már kacagva várták a poént, amit Marci pillanatok alatt tálcán hozott, amikor unott pofával tette föl a kérdést:
– Na mi az, már itt van az egész szovjet hadsereg?
(Ha ez lett volna az egész, ki is egyeztem volna vele.) Utaztunk tovább. Marci elfoglalta kedvenc helyét a busz csukló részén, és élvezte a kanyarokat. Közeledett úti célunk, ezért megkértem a fiamat:
– Marci, gyere ide.
Márton meg oda se neki. Az egyik utas odaszólt: – Marci, hív apukád. – Mire Márton azonnal odabújt hozzám, és halkan súgta:
– Papa, ez a bácsi már megismert.
Találkozás Farkas Bertalannal
A KSH óvodájából hazafelé tartottunk, a gyerekek le-föl szaladgáltak a Bimbó út járdáján. Az egyik presszóban baráti körben ült Farkas Bertalan, a máig egyetlen magyar, aki megjárta a világűrt.
– Nézd csak Marci, itt van Berci.
– Milyen Berci?
– Farkas Berci.
Marci hírből ismerte a nevét, azonnal tudta, kiről van szó. Bement a presszóba, oda állt az űrhajós elé, és földöntúli áhítattal a szemében némán bámulta közelről. Ő meg nagyon kedvesen kérdezgette, kezet fogott vele, és szőke kobakjára nyomott egy barackot. (Marci napokig ezt újságolta fűnek-fának.)
Hozzászólások