Beszélgetőpartnerem Záborszky Kálmán karnagy, a Magyar Művészeti Akadémia tagja a budapesti Vigadó Könyvtárában beszélgetünk. Tegeződni fogunk, mert egy gimnáziumba jártunk, az I. István Gimnáziumba Budapesten.
Kedves Kálmán, hogyan kerültél kapcsolatba a zenével?
Ez nem volt egy bonyolult dolog, mert nálunk édesapám révén rengeteg kamarazenét halhattam. Az I. István zenekarnak az indulásától kezdve sok próbán ott voltam mint kisgyerek, hallgattam, zenei táborokban, amiket édesapám szervezett, úgyhogy nem lehetett elkerülni ezt dolgot. Ez volt az első kapcsolatom. Fütyültem a nagy zeneművek témáit, ami nagyon tetszett.
Te elsős voltál, amikor én negyedikes, és én is, bár zenei hallásom nem volt, nagyon sokszor ott voltam abban a zenei táborban, amit édesapád, Záborszky József szervezett. Végső soron majdnem mindenki ott volt a gimnáziumból, aki nem muzsikált, az az énekkarban szerepelt, de aki egyikben sem, az is elmehetett Balatonszéplakra. És ez annyiban is jó volt, hogy összekovácsolta az embereket. Utána viszont édesapád 1954-ben hozta létre ezt a zenekart, és ha jól tudom, 1964-ig működött az István Gimnáziumban.
Tovább. Én 1989-ben vettem át tőle a zenekart. Ő 1962-ben elment Gyöngyös városának zeneiskoláját vezetni hat évre. 1968-ban kitalálta a főváros, hogy minden kerületnek legyen zeneiskolája. Mivel az István zenekar erős volt, a kerület úgy gondolta, hogy az István gimnáziumban legyen a zeneiskola központja is. Akkor kezdődött el a zeneoktatás is, az istváni szellem, a zenekari kipróbált jó gyakorlatok szerint, a zenekar tapasztalata alapján a zeneiskolai oktatás is.
Te Ausztriában is tanultál zenét?
Igen, hogyne. Bécsben André Navarránál, aki francia származású csellóművész volt tanultam csellózni az Universität für Musik und Darstellende Kunst Wien falai között 1972 és 1973-ban.
Hogy emlékszel erre vissza?
Az csodálatos időszak volt. 1971-ben találkoztam vele egy kurzuson Ohridban, ez az akkori Jugoszláviához tartozott, Albániához elég közel van, ma Észak-Macedóniához tartozik, 1980-ban az UNESCO a világ kulturális örökség részévé jelölte. Nagyon tetszett neki, ahogy én csellóztam a hangversenyen, és meghívott a bécsi zeneakadémiára, felvételezni. Azt mondta, hogy ő fölvesz engem növendéknek. A kiutazás egy kalandos dolog volt, azt hosszú lenne elmesélni, de a lényeg az, hogy kijutottam, volt egy ilyen pótfelvételi nap, ez volt a kulcsa, ha ott nem vagyok ott, akkor nem tudok bekerülni hozzá. Ott volt legalább 200 csellista, aki próbálkozott, volt akkor négy hely egyes tanároknál, és Navarra tudta, hogy engem akar fölvenni. Én készültem mindennel, óriási repertoárral, a bemenés és a kimenés összesen három és fél perc volt. Mindegyikből játszottam pár taktust, lekopogták, játszottam egy kis Bachot, azt is lekopogták. Mondom, te Jóisten, kész, kirúgtak engem, nem fognak felvenni. Nem, elég volt nekik ennyi.
És akkor Bécs után?
Ha nem haragszol, szóljunk néhány szót a Bécs előtti időről!
Rendben.
1968-1972 között elvégeztem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolát. Az István Gimnáziumban 1968-tól játszottam és próbákat vezettem. 1974-1981 között a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola pécsi tagozata és a budapesti Bartók Béla Szakközépiskola tanára voltam. 1981-től vagyok az I. István Gimnázium tanára. Édesapámtól 1989-ben vettem át a zenekar vezetését.
Ez csodálatos dolog az István Gimnáziumban, mert nagyon sok karmester származik onnan. Csak egy példát mondok – nem biztos, hogy ezt tudod –, mellettem ült valaki, aki a hannoveri zsidó zeneiskolának a professzora, most volt 75 éves. Izsák Andor. Egy édes sztori, ami édesapádhoz kapcsolódik. Méhes László tanár úr – azt hiszem, téged is tanított – azt mondta ennek az Izsák Andornak, mert földrajzból nagyon gyenge volt, ha csinál egy Afrika kantátát, akkor átmegy. És az Izsák Andor csinált egy kantátát, és azt megmutatta Méhes tanár úr édesapádnak, és attól függött az ő sorsa. Azt mondta édesapád, hogy ez tökéletes. És ezért megkapta a kettest.
Igen, a Méhes tanár úr, Zümzümke volt a beceneve.
Van több olyan magyar karmester, aki az Istvánba járt. Mondjál egy-kettőt!
Hogyne. Antal Mátyás, Sallai Mátyás, Koncz Tamás, ő most Bécsben van. Ménesi Gergely, Horváth Gábor. Rengeteg muzsikus került ki onnét.
Most visszatérve, hogy ötlött föl benned az, hogy nemcsak a gimnazisták, hanem még fiatalabb korú gyerekekkel is érdemes a zenét megszerettetni?
Ez nagyon régi dolog. Azt láttam, hogy az iskolákban 2006 után az énekórákat likvidálták szinte. És azt láttam, hogy egyre műveletlenebbek a gyerekek. Borzasztóan bosszantott, hogy miért van ez Kodály országában így. Akkor kitaláltam, hogy minden évben kapjanak legalább egy koncertet, amit nem felejtenek el. Az akkori polgármesterrel, Papcsák Ferenccel meg tudtam beszélni, adjon támogatást, ahhoz, hogy ezt létre tudjam hozni. Ő jelentősen segítette a zenekar működését, és akkor létre tudtuk ezt hozni. Ilyeneken múlik.
Nagyon sok zeneértőtől megkérdeztem, hogy mit lehet tenni azzal az emberrel, akinek botfüle van?
Mindegyiket lehet fejleszteni. Mondok egy példát. Az István Gimnáziumban próbáltam azt ki, mikor jelentkeztek kórusra, hogy van-e hallása, vagy nincs hallása. Ezt úgy csinálom, hogy először énekeljen egy hangot. Ne az enyémet énekelje vissza, ő énekeljen egy hangot. Nagyon jó. És akkor azt én átveszem, az ő hangját, és akkor lépjünk eggyel följebb. És meg tudja csinálni. Akkor azt mondtam, ha akarod, hogy jó hallásod legyen, akkor ezt gyakorolni kell, ennyi az egész. És a másik, ha szereti a zenét, akkor az nagyon nagy segítség, mert ha hall műveket, akkor egyre lehet tágítani a hallását. Egyre jobban. Foglalkozni kell a dologgal. Gyakorolni kell.
Mikor csináltak velem interjút… nem is interjút csináltak, hanem egy híres színésszel én csináltam interjút, és kérdezte tőlem, hogy én… mondom, te mit kérdeznél tőlem. És akkor azt mondja, tudom, hogy szeretsz színházba járni. Erre mondtam neki, hogy igen, hát inkább elmegyek színházba, mint egy hangversenyre, mert azt jobban értem. Na most ezzel kapcsolatban jött ez a kérdésem. Tehát akkor ezt is lehet fejleszteni, és idősebb korban, ha minél többet megyek, gondolom, hangversenyre, és tudom, ahogy például ezen a mai sajtótájékoztatón is elmondják az elhangzó zenemű történetét, akkor gondolom, hogy jobban tudja az ember.
Hogyne. Nagyon sok zenei alkotásnak komoly tartalmi háttere van, nemcsak úgy van egy nagy mű, hanem vannak annak előzményei is. Az abszolút zenénél, tehát amikor mondjuk egy Mozart szimfóniáról beszélünk, annak is rengeteg kulcsa van, amivel közel lehet hozzá férkőzni azok számára is, akik nem értik először. De egy biztos, hogy ezzel foglalkozni kell. A legjobb dolog az, hogyha valaki iskolás korában találkozik ilyen foglalkozásokkal. Akkor utána ez megmarad, és ha valami tetszik neki, azt fogja használni.
Most itt vagyunk a Vigadóban, amit a Magyar a Művészeti Akadémia székházának tekinthetjük. Hogy értékeled te azt a tényt, mint a Művészeti Akadémia rendes tagja, hogy az Akadémia elnöke, Vashegyi György, szintén zeneművész? Ez inspirációt ad a zenészeknek?
Nagyon érdekes, többen voltak, akik aspiráltak erre a helyre, de a Vashegyi Gyurinak volt a legjobb átfogó programja. Itt is idéztem, az értékeknek elsőrendű szerepe van a művészetekben, és azokat támogatja. Minden művészeti ághoz – itt hét művészeti ág, tagozat van – megtalálta a kulcsot, hogy kinek mi a feladata. Nagyon jó ez az akadémia, azt kell mondjam. Nagyon sok értékes emberrel találkoztam. Én, mint a Magyar Művészeti Akadémia tagja például benne vagyok az oktatási bizottságban, ott van mellettem Huszti Péter színművész. Olyan fejek vannak ott, hogy csuda. És nagyon komoly gondolatokkal vannak megáldva, ami mindannyiunk számára motiváló.
Nagyon érdekes dolgokat mondtál nekem, hogy a botfülűeket hogy lehet képezni. Abban segítsél nekem, amit meg szoktam általában nemcsak művészektől, de akadémikusoktól is kérdezni, hogy ha az ember elmúlt 70 éves, akkor hogy tud ugyanúgy alkotni. Mert én azt veszem észre, hogy mondjuk, egy cikket, amit én ezelőtt megírtam 8 óra alatt, azt most 24 órában. Hogy van ez a karmestereknél?
Ez nagyon érdekes, nálam ez még nem jelentkezik, eléggé be vagyok határolva időre. Oda kell állni, zenekari próbára a zenekar elé, ott nem lehet nem teljes fölkészültséggel ott lenni. Ezt nem lehet, ez ki van zárva. Úgyhogy egy álladó, folyamatos tanulás. Én sokat tanulok ma is, minden nap.
De hát ha van egy kétórás hangverseny, az nemcsak zeneileg veszi igénybe az embert, hanem fizikailag is.
Szellemileg, fizikailag. De ez nem annyira nehéz. Tulajdonképpen egy koncertnek az előzménye az izgalmas. Egyébként azt nagyon szeretem, mert akkor az ember belebújik az a zenei alkotásba, a zeneszerzésbe. Nagyon sok háttérmunkát kell megismerni, vagy háttér információt kell megismerni. Mert mint említettem, a jó műveknek nagyon sok a kézzel fogható, olvasható háttere. Aki ezzel nem foglalkozik, az nem tudja magát abba a helyzetbe hozni, amikor megalkotta a szerző azt. Mikor csinálta, hogyan csinálta, hányadik műve, mielőtt írta, mi jött utána, hogyan? Ez egy csodálatos dolog. És ez nagyon élvezetes, és csinálni kell. Azt javaslom neked, sok cikket írjál. És gyakorolni kell.
Köszönöm a tanácsot és az interjút!
Hozzászólások