Pöttömszívű emlékeket keresni
már távolabbról indulok haza.
Kiscipőm s fűzője kopott, laza,
sok aprócska emlék szorít, seregnyi.
Hagyom a rosszat feledésbe veszni,
az ember szépért indul el maga,
s mint akit megcsap az űr illata,
csillagokból szőtt virágát lemetszi.
A véletlen ősi vándor bocskorát
a Szerencse Asszonya csatolja át,
hogy szarujából az útra hintsen.
Még sincsen kincsem. Hitem, te vén kobold,
verd szívemet mégis, vele azt dobold,
küzdeni miért tanít az Isten!
Hozzászólások