(2017)
Unokahúgomékhoz utazok a kora délutáni órákban, hogy végre megdajkálhassam csecsemő fiacskáját és gyönyörködjek Laurában, az óvodás nagylányban. Orsikáéknál elég sokan gyűltünk össze, fiatal anyukák a gyerekeikkel, megcsodálom a nagyra nőtt kicsiket, Marcellát megnevettetem, amikor bohóckodok és beszélek hozzá. Jól érzem magam a kicsik és a fiatalasszonyok között, de sietek, mert még rengeteg dolgom van.
Kabátom zsebében egy összepöndörödött képet őrzök, mert a kezembe akad és megmutatom Orsikának és a fiatalasszonyoknak, – kié ez a gyerek – kérdezik, mert a kép egy aprócska kisfiút ábrázol.
Ő a fiam – mondom, csak nagyon kis súllyal született és most fogják kiadni a kórházból. Nem ciki? kérdezi Orsika, mit szóltak a nagyfiúk meg az unokák, még ők sem látták, nekik sem szóltak a babáról…
*
Két férfi szerelmes belém, már nagyon régóta szeretnek hűségesen. Nem mondják ki, nem ismerik a nagy szavakat, nem zaklatnak, hiszen szerelmük plátói, de látom szemükben a csendes rajongást, a féltést, ez pedig az érzelmi biztonság mellett valami boldogsághoz hasonlót is jelent számomra. A férfiak iránt nem vagyok közömbös, ha választanom kellene kettejük között, nem tudnék, hiszen még alig beszéltem velük, egyformán kedvesek, szimpatikusak nekem, kapcsolatunk többnyire a lelki kontaktusban merül ki, ez tartja életben. A férfiak nem tudnak egymásról, nem szeretném elveszíteni egyiküket sem, régóta hozzátartoznak az életemhez, nem örülnék, ha jelenlétemben futnának össze. Szeretek fürdőzni figyelmességükben, néma vágyakozásukban, szeretem elképzelni a közös jövőt, továbbgondolni, melyikük marad velem, mellettem, melyik unja el a lélek játékát, a ritka, bátortalan beszélgetéseket. Nagy bérházban élünk mindhárman, a patkó alakú öreg épületben, a fiúk egymással szemben lévő lakásban élnek, én középen. Épp a közértből tartok hazafelé két óriás bevásárló szatyorral, fájós lábakkal, amikor a ház előtt sötét hajú hódolómmal futok össze. Mosolyog – máris nyúl a megrakott szatyrokért, tekintetével megsimogat, sőt kézfejemen landol is egy-két percig forró tenyere, kapok is annyi pozitív energiát, hogy könnyebben vágok neki a lépcsőzésnek. A felfelé úton meghívom őt egy kávéra, nem tiltakozik, örülök, hogy viszonozhatom valahogy segítségét. Nem vettem észre rövidke beszélgetésünk közben a közeledő lépések zaját, a lépcsőfordulóban találkoztunk össze a másik férfival, ő megállt előttünk, azonnal felmérte a helyzetet, fültanúja lehetett az elhangzott mondatoknak. Ember szemében még nem láttam ekkora csalódást, rémületet és szomorúságot egyszerre, csak a szívem ver egyre hevesebben, félek elveszíteni örökre…
Hozzászólások