Az elején, amikor megegyeztünk, magammal megegyeztem, még úgy gondoltam, hogy csak próbajáték lesz. Álmomban ajánlotta valaki a falu öreg kocsisát, akinek már munkája sem volt, így csak tétlenül, céltalanul hajtotta egyetlen lovát, amelyik szintén öreg lehetett, mert a csánkjain, de a sörényén is világos, őszes volt a szőr, az orra fölött pedig pöttyösen fehér. Már ébren voltam, amikor a kocsikerekek nyikorgását hallottam, hallottam, hogy megfordul, aztán megszűnt a zaj. Gyorsan öltöztem, a kis úticsomagot már az este összekészítettem. Csak a teát öntöttem újraforralás után a termoszba. Az öreg nem köszönt vissza, amikor fölmásztam a szekérre és elhelyezkedtem az ülésen, csak egy pokrócot tett az ölembe, a ló meg magától megindult. Sötét volt, pedig az óra szerint már pirkadni kellett volna. Csak mentünk. Elhagytuk a falut és egy löszmélyútra kanyarodtunk, amely egyre mélyebb lett, szinte már hasadék. Egyáltalán nem világosodott, pedig órákat harapott az idő. Talán a mély út, vagy inkább szakadék nem engedte be a világosságot, s mintha egyre hidegebb lett volna, a lusta szél csípte az arcomat. Az öreg aztán megszólalt, mint aki az utazás legfontosabb paramétereit kívánja közölni, elmondta, hogy a ló patkóit elöl vídiás szöggel verték föl, de vastag gumialátéttel, hogy a ló így ne érezze, ha lefelé megy, mert azt már csikókorában sem szerette, s most igencsak nagy a lejtő. Egyre mélyebbre ereszkedtünk, s az út egyre szűkebb lett, annyira szűk, hogy a kisafa néha a löszfalnak csapódott, meg-megrángatva az istrángot. Az állat ezzel nem törődött, egykedvűen ringatta hátsófelét. Az öreg később cigarettát sodort újságpapírba, nagy lánggal lobbant föl. Elmondta, hogy tegnap az istállót takarította, húgyot is mert, azt mindig vasárnap szokta. Néha az út kicsit kiszélesedett, csak éppen pár csenevész bokornak, gaznak adva helyet, melyekről éreztem, hogy itt ezek nappal is feketék, ha a Nap egyáltalán be tud sütni ebbe a szakadékba. Nagyon mélyen lehettünk, egész úton apróbb rágcsálót, de még madarat sem láttam. Talán korán volt, pedig már órák óta kocsikáztunk. A por szagán kívül semmiféle illatot nem éreztem, na meg az öreg bagója kesernyés füstjét. Nem kérdeztem tőle semmit, hiszen ha mondandója van, azt úgysem hallgatná el, egyébre meg kíváncsi nem vagyok. Azért izgatott, hogy milyen lesz az épület, ha megérkezünk, lesznek-e már messziről látható fények. Úgy képzeltem, hogy valamivel világosabb lesz, de azért kékes, szürkés, sejtelmes minden. Néha, pillanatokra úgy éreztem, hogy egyedül vagyok, nem éreztem magam alatt a féderes ülést, pedig a hideg miatt a rugói egyre keményebbek lettek, mintha csak ülnék a semmiben, és lassan haladnék a fekete reggelben, mintha csak álmodnék. Ilyeneket szoktam érezni, amikor például éjszaka a kedvesem kezét fogom sokáig mozdulatlanul, néha nem érzem a kezét, de már a magamét sem. Ezt a különleges érzést bármikor elő tudom hívni, de legjobb akkor, abban a pillanatban, amikor ő elalszik. akkor lassan húzom el a kezem, kicsit még megsimogatom, csak annyira, nehogy fölébredjen. Talán nem is simogatom meg, csak úgy érzem. Az ember mindig bizonytalan az érzéseivel, én legalábbis állandóan kételkedem, sokszor még abban is, hogy egyáltalán vagyok-e, s ki vagyok? Új arcok bukkannak föl körülöttem, ismerősként üdvözölnek, de én nem ismerem őket, aztán hihető magyarázatot adnak egy régebbi találkozásunkra, közös élményünkre, hogy honnan ismerjük egymást. Párszor velem is előfordult ugyanez, fordítva. Baráti összejövetelen találkoztam vele először. Egy szerelmes verset szavalt, és csak rám nézett. Ismerősnek tűnt, sőt emlékeztem, a bal kulcscsontján egy vonalban három apró anyajegy van. Talán gyerekkoromban, egy csónakban voltunk együtt, meleg nyári délután. A combján egy műtét helye látszott, s emlékeztem, hogy nem mertem megfogni a kezét. Messze voltunk a parttól, az evezőt is letettem, mellé ültem és csak néztem. Néztem a barna vállát, szőke finomszálú haját. Talán meg is simítottam. Aztán később mellém ült, s felidéztem a régi emlékeket, de nem emlékezett semmire, semmiféle csónakázásra, azt a vizet ő még soha nem látta, de az anyajegyeket megmutatta, három volt, szépen egymás mellett sorban. A világoskék blúzát én gomboltam vissza. Sajnálta, hogy nem csónakázott velem. Egyszer még elmentem hozzá, újabban eszembe jutott közös emlékeinket meséltem el, de ő nem emlékezett rá. Az embert az emlékei is megcsalják. Mintha kicsit világosabb lett volna, amikor egy nesztelenül suhanó bagoly szállt a ló fejére, megkapaszkodott a fülhámban. Most már négyen ballagtunk tovább. A bagoly imbolygott, néha a szárnyaival segített egyensúlyban maradni, kényelmesen utazni a ló fején. A szürkületben egy öles és meghatározhatatlan magasságú sima oszlop tűnt föl, aztán egyre több, az út kiszélesedett, s most az oszlopok sűrű labirintusában mentünk tovább. A lovat nem kellett irányítani, a gyeplő már rég nem volt az öreg kezében. Rábíztuk magunkat a lelkes állatra. Ezt az utat valószínűleg nem először tette meg. Az oszlopok között alakok bujkáltak, mert ha fejemet elfordítottam, a szemem sarkában láttam, mintha átszaladnának egyik oszlop mögül a másikhoz, mintha előlünk bújnának, de látszani is szeretnének. A ruhájukra nem emlékezem, az arcukat nem láttam. Az oszlopok egyre sűrűbben álltak, már a szekér sem fért el. Az öreg azt mondta, hogy megérkeztünk, innen már egyedül kell továbbmennem, neki meg vissza kell fordulnia. Zsibbadva kászálódtam le az ülésről, az öreg, lovastul, szekerestül, baglyostul eltűnt. Egy pillanatra féltem, s meg is bántam ezt a kirándulást, de eszembe jutottak az otthoni gondok, a befejezetlen munkáim, teendőim, a kilátástalan hétköznapok, a hétköznapok kiábrándító lassú múlása, az ünnepek gyors elmúlása és unalma. A kapun csak csöndben kopogtam, magától nyílt ki. Éreztem, hogy nagyon mélyen vagyok, a legmélyebb kínai szurdok fenekénél is mélyebben, s vissza már nem találok. Magabiztosan léptem be a fedett labirintusba, ebbe az új világba, ahol végre egyedül lehetek, ahol talán nyugodtan gondolkodhatom, számbavehetem, s újraélhetem szerelmemmel töltött minden perc eseményét, álmát, s akár tovább is álmodhatom. Talán egyszer föl is ébredek.
Hozzászólások