Kóta Dénes grafikája
A szobrok és a természet furcsa alakzatai mindig is izgattak. Miért pont olyanok, van-e bennük rendszer, van-e kozmikus rend, arány, vagy az csak az ember szüleménye? Valami harmónia van a természetben az ember körül, de mi alakította ki bennünk a szép érzését, a szemnek tetsző vagy taszító formákat, arányokat? Azt tudom, hogy mindenkinek más tetszik, mindenki másért rajong. Vajon a tetszés és nemtetszés csak az ember kiváltsága? S miért kell mindez? Élhetnénk e nélkül? Biztosan. Ezen sokat gondolkodom. Nekem miért tetszik egy orrszarvú bogár apró, de mégis monumentális alkata? Vékony lábain micsoda tömeget, páncélt, és fegyvert hord komótosan. Azt megfigyeltem, hogy nehéz felizgatni. Csak megfontoltan ballag, néha ágaskodik, azt hiszem, el van telve magától, magának csak ő maga fontos. Gyerekkoromban egy óriási példányt találtam. Tudtam, hogy fogságban hamarosan elpusztul, ezért kíméletesen öltem meg. Belemártottam olajfestékbe, s még száradás előtt grafitporba paníroztam. Rézfürdőbe tettem, valami kis gyönge áramot vezettem belé, s ettől a lábán, a lába szőrein, kiálló páncélvégeken, csápjain fantasztikus rézkristályok nőttek, s az egész bogarat zöldes réz borította be. Kifényesíteni nem tudtam mindenhol, csak a fedőszárnyait és az orrszarvát. Fantasztikus látvány volt. A lábai, de az egész bogár megnagyobbodott, s új kitüremkedéseivel félelmetes látvány volt, és mégis szép. Lényéhez méltóan rézbe konzerválva lett egyedi, különleges és jó darabig halhatatlan. Naponta megcsodáltam. Hazaérve, még táskával a kezemben első dolgom volt, hogy gyönyörködjem benne. Üvegpohár alatt tartottam. Azt hiszem, ő volt az első szobrom, teremtményem, s akkor úgy éreztem, túlszárnyaltam a természetet. Egyébként mindenkinek tetszett, s leleményesnek találták ezt a fajta konzerválást, alkotást. Büszke voltam, s úgy gondoltam, feltaláló leszek. A rézszörny aztán lassan eltűnt. Letörtek a kristályok, elveszett egy lába, hibás lett. Megismételni nem akartam, mert tudtam, hogy ilyen tökéletes példányt úgysem találok, s még egyszer abban a dicsfényben nem fürödhetek. Mindez azért jutott eszembe, mert a kertben sétálva az egyik fa kérge zugában elpusztult orrszarvú bogarat láttam. Először arra gondoltam, meg kellene ismételni azt a gyerekkori kísérletet, de letettem az ötletről. Úgy gondoltam, jobb, ha az a tetem így marad az enyészeté. Nem jó beleavatkozni a természetbe. Én nem is szeretek semmibe sem beleavatkozni, esetleg ha valamiben nagyon biztos vagyok, vagy úgy látom, valaki nagy hibát fog elkövetni. Akkor szólok, de nem vágok a szavába. Legalábbis úgy érzem. Ezzel meg valószínű mindenki így van, mindenki úgy hiszi, hogy ő nem vág senki szavába. A kertbe most már napok óta többször kinéztem. Nehezen száradt a föld, mintha telítődött volna csapadékkal, mert egy pont után már nem száradt a talaj, sőt mintha egyre vizesebb lett volna, és állott, áporodott szag terjengett a faluban. Többen is észrevették. A falu dombtetőn van, s most megint úgy vagyunk, mint pár évvel ezelőtt, hogy mindenhol köd van, mi pedig szigetként emelkedünk ki a sűrű ködből. Egyik nap úgy láttam, mintha tócsák csillognának ott, ahol pedig már napokkal ezelőtt is száraz volt az út. Eső viszont éjszaka sem esett, ezt a kutya tányérjából láttam. Valaki tegnap azzal állított be hozzám, hogy a városba vezető út, ahol már kezdődik a köd, hatalmas vízben, tóban végződik. A régi úton is elindultak a város felé, de ott is ugyanazt tapasztalták. Ahol a lejtő kezdődik, az út egyszerűen belemegy a vízbe, s továbbmenni nem is mertek, mert ki tudja, hogy az csak egy hatalmas pocsolya, vagy attól a szinttől lefelé már csak víz van. A faluban pedig egyetlen csónak sincs. Talán tényleg sziget lettünk. Ez magyarázat lehet a kellemetlen rothadt szagra, s arra is, hogy a víz miért nem képes elszivárogni. Én is kimentem az út végéig, és valóban, az út egyszerűen elveszik, beleveszik a vízbe. Messze meg nem látni, mert ott már sűrű a köd, legalább olyan sűrű, mint amikor régen a városban hajnalonta újságot hordtam ki, és gyakran a fal mellett tapogatózva tudtam csak közlekedni. Bezártnak és bizonytalannak éreztem magam. Akkoriban a köd mindig csak hétvégére ereszkedett le, volt benne rendszer. Az egyik régi, zegzugos, hatalmas házba minden vasárnap reggel egy szombatról ottragadt társaság hívott be, hogy én is igyak valamit. Furcsák és álmatagok voltak. Mindenfélét kérdeztek, de a válaszra már nem voltak kíváncsiak. Aki kérdezett valamit vagy elbóbiskolt a válaszom előtt, vagy egyszerűen átsétált egy másik szobába. Mindig egyedül maradtam, de mégis nehezen indultam el, mert mindig attól féltem, hogy majd egyszer nem találok ki abból a nagy sötét házból. A társaság tagjai meg néha mintha nem is ismerték volna egymást, mintha mindig mások lettek volna. Egyedül csak egy nagyon vékony ruhába öltözött, kontyba feltűzött hajú nőt ismertem föl. Ő volt az állandó. Vékony ruhában volt, pedig nagyon hideg volt a házban. A többiek talán csak a ködben tévedtek el, s így együtt várták a vasárnap déli harangszót, amikor a köd majd fölszáll, és hazatérhetnek. A faluban most mi is magányosnak éreztük magunkat. Kicsit ijesztő volt az utak elveszett vége, mégis mindenki nyugodt maradt. Az emberek mint a hangyák masíroztak ki a falu széléig, a vízhez, aztán vissza a házakba. A víz meg mintha emelkedett volna. Az emberekkel nem volt kedvem beszélgetni, úgy éreztem, már nincs értelme. Ők is szűkszavúak voltak. Csak néztük a szürkészöld vizet, hogyan kavarog, buzog. érdekes, hogy gyerekek nem jöttek ki, az ott állók közül meg egyre több tűnt idegennek. Hazafelé pedig találkoztam valakivel, akin tűsarkú cipő volt, valami vékony selyemruha, s egy kiskabát fázósan a vállára terítve. Ismerősnek tűnt. Ma reggel korán keltem, ki akartam menni a vízhez. Kíváncsi voltam, de csak az ajtóig jutottam el. A második lépcsőfokon az orrszarvú bogár tetemét lágyan ringatta a víz.
Hozzászólások