Az erő

Az embernek nagy erőt kell gyűjtenie, hogy kimondja. Nagy erőt kell gyűjteni, sőt átgondolni az elmúlt hónapokat, talán éveket, de az sem árt, ha gondtalan, most már gondtalannak vélt gyermekkoráig nyúlik vissza, önfeledt gyermekkorára, amikor még minden olyan egyszerű volt, amikor még pár óra elég volt ahhoz, hogy egy pofont elfelejtsen, akkor még súlyos bűnként rá nehezedett pajzán játékain napok alatt túltegye magát. Meg is történik, hogy visszanyúl az időben, de legtöbbször nem talál semmit, az égvilágon nem talál semmit, így nem marad más választása, mint nagy erőt gyűjteni, és kimondani azt a valamit. Nem árt persze, ha óvatos, ha nem tesz felelőtlen kijelentéseket, tehát megfontolt, gondokkal terhelt kifejezést erőltet az arcára, erőt gyűjt és kimondja, mert előbb-utóbb úgyis ki kell mondania. Az emberek el is várják, hogy ha komoly, és felelősségteljes, netán felfokozott idegállapotban van, ha magasztos eszmék, gondolatok foglalkoztatják, hogy kimondjon valami ellentmondást nem tűrő, megmásíthatatlan, egyszerű, de mások által meg nem fogalmazott, eddig még meg nem fogalmazott tényt, igazságot. Az embernek csak össze kell szednie magát, esetleg családregényeket, verseket olvasni, pihenésképpen elábrándozni, kertben szórakozottan fák levelei fonákját vizsgálni, aztán már megy minden magától, mint a karikacsapás, amit a villásan kiképzett vastagabb drótból hajtott, s vele csak éppen elindított, kicsit csak útba igazított, finoman irányított kerékagy és küllő nélküli szűz, csupasz, rozsdás kerékpárabroncs hagy maga után a porlepte úton, amelyre bizonyos korosztály még élénken emlékezik, sőt kellemes érzéssel gondol vissza azokra az időkre, klottgatyában, mezítláb, izzadtságtól homlokára tapadt hajjal; ezt az ügyességet és szellemi szabadságot kívánó játékot űzte. Nem kell, és nem is szabad nagy ügyet csinálni bizonyos gondolatok, elhatározások közzétételével, kimondásával, mert azok az idő múltával úgyis elévülnek. Azért az elévülés idejének természetes függvénye, hogy mikor, kinek mondta hányszor, arról mikor és hány személy szerzett tudomást, akárcsak másodkézből is. Tapasztalatok szerint a másodkézből szerzett információk elévülése általában hosszabb időt vesz igénybe, például egy másod-, esetleg harmadkézből származó, de általam nem kipróbált, nem kitapasztalt permetezőszer receptjének továbbadása. Az illető, akinek továbbadtam teljes jóindulattal, az adagok pontosítása, a grammok beállítása, s az ezzel való szöszmötölés miatt tovább visz az emlékezetében, így az információ elévülési ideje akár hatványozódhat is. Így van ez mindennel, nekem csak hirtelen ez az egyszerű, legkézenfekvőbb példa jutott eszembe, de beszélhetnénk csecsemő- és nyúltápszerről, vagy az 1923-ban kiadott Ragyogó szakácskönyv kocsonyázott lúdmáj, vagy az egyszerűbb libakolbász receptjeiről, mert ez a könyv nem áll mindenki rendelkezésére, így ezeket az információkat át kell adni. Az embernek tehát határoznia kell, gyorsan és megfontoltan, még a negatív – ne adj’ isten! -, csúfos végeredmény lehetőségének kockáztatásával is. Mindezt persze bizonyos előkészületeknek kell megelőznie, a megfelelő információk hiteles helyről való begyűjtésétől kezdve az adatok elemzésén keresztül a mindenre kiterjedő racionális analízist követő szintetizálásig, majd az azt követő ellenőrzött összesítés után egészen könnyű kimondani, megfogalmazni az eredményt, és megfelelő testi erőnlét, szellemi frissesség birtokában ez nem jelent különösebb nehézséget. Azért azt be kell vallani, hogy még így is nagy erőt kell gyűjteni, légzőgyakorlatokat végezni, hogy ha az ember odajut, hogy kimondja, az hiteles, meggyőző, s hibátlan legyen, nyelvtanilag is, megfelelő artikulációval, s gesztikulációval kísérve, a frissen borotváltságot, vasalt inget nem is említem, ez természetes, leginkább az előadás módjának függvénye lehet, hogy valaki hibát talál, logikai bukfencet, s ezáltal akár kötözködhet is, ellenérveket hozhat fel, de ha a tálalás kifogástalan, az lenyűgözi, elringathatja, mint egy könnyű, klasszikus zene, a tartalomra figyelni nem is képes. Csak pár nap múlva jöhet rá a hibás pontokra, az okfejtések laza kapcsolatára, s hogy mindaz, amit hallott, az esetleg nem egzakt. Ha csak pár nap múlva, az tulajdonképpen jó, mert közben alakulhat a véleménye, egyetért, s hihetőnek tűnhet bármilyen különleges, nem hétköznapi gondolatmenet. Esetleg az ügy fontossága is veszíthet súlyából, s más újabb problémák elterelhetik figyelmét a hallott dolgok további kivesézésétől, vizsgálatától. Egy virágzó mandulafa látványa, illata az embert teljesen kifordíthatja megszokott énjéből, elfeledtetheti vele a hétköznapok görcseit. Az embernek csak erőt kell gyűjteni, kicsit tudatosan alakítani a magabiztosságát, a fellépését, a határozottságát. A maga által szabott mércéjét csak kicsit kell lejjebb tenni, és máris ki lehet mondani súllyal, határozottan, felelősségteljesen, egyszerűen egzisztenciálisan, hogy igazából én nem is tudom, mit akarok; sőt azt sem tudom, ki vagyok.

Megosztás

Tweet