Mindezt sohasem éltem volna át, ha nincs az a szakácsverseny. Egyhangúan teltek napjaim a szürke, mocskos és zajos nagyvárosban, ahol mindig sírásra állt a felhők szeme. Délelőttönként beballagtam munkahelyemre, egy nagy szálloda konyhájára, ahol minden nap kárörvendően vigyorogtak rám a sárgás-pirosas krumplik, a hetyke sárgarépák és a terpeszkedő káposzták. Csak három év alatt tudtam magam felverekedni a hagymapucolástól a mártáskeverésig. Egy kívülálló szemével nézve talán mindez nevetséges, de a híres éttermek konyhájának is megvan a maga kőkemény hierarchiája. Először mindenki kuktaként kezdi, és csak a legjobbak jutnak el a fazekakban rotyogó ételek kevergetéséig, az ételek ízesítéséig és a torták díszítéséig. Séf pedig csakis az lehet, aki valami különlegeset tud, aki olyan titkok birtokában van a zöldséglevelek, báránypecsenyék és puncskrémek vonatkozásában, mint egy igazi alkimista.
Már éppen kezdtem belenyugodni abba, hogy számomra nem tartogat mást a sors, mint azt, hogy főszakácsunk szúrós tekintetétől kísérve göngyölgessem a gombás palacsintát, amikor megakadt a szemem egy színes magazin felhívásán: „Szakácsverseny – fantasztikus fődíjjal!”
Azonnal beindult a fantáziám. Képzeletben remekül tudtam savanykás zselével fényezni az éppen csak átgőzölt lazacot, kiváló mexikói mártást készítettem álmomban chili-paprikával ízesített csokoládéból, akárcsak valaha az aztékok, és apró rumos bonbonjaimat még a nagyon finnyás, folyton fogyókúrázó barátnőm is egy szemig bekapkodta! Azt azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy füstölt sonkával göngyölt, erdei gyümölcsös mártással tálalt fácánpecsenyémmel én fogom megnyerni a szakácsverseny fődíját: egy egész nyárra szóló szakmai továbbképzést egy görög szigeten!
Nem akartam hinni a fülemnek. Hát még a szememnek, amikor pár órás repülés és tengeri hajóút után kikötöttünk a mesebeli kis szigeten. Köröskörül a kikötőben apró hajók sorakoztak, széles hátú, barnára sült halászok bogozták a hálóikat. Olyan délután volt, amire az ember öreg korában majd visszaemlékezhet, amikor már csak az ablakon át tud érintkezni a külvilággal, és fájós lábait kockás pléddel takargatja. Ragyogott a fény, rózsaszínű virágok hintáztak a bougenvillea bokrokon, a levegő íze egyszerre volt édes és sós. Akkor, a kikötőben úgy éreztem, örökké szeretnék ott maradni.
Aztán másnap délelőtt már egészen máshogyan gondoltam. Morcos, mély hangú, hatalmas termetű férfi volt a séf abban a tavernában, ahol heteken át „élvezhettem” a nyereményemet, vagyis tanulmányozhattam a török és libanoni hatásokkal is finomított görög konyhaművészet rejtelmeit.
– Kaliméra… – próbálkoztam a köszönéssel, de a bemutatkozásig nem jutottam el.
– Mi-a-fenét-akar-má’-megint-valaki-utálom-ha-megzavarnak… – mordult rám a férfi, de valójában rám sem nézett. Hát, emiatt aztán nagy kár volt felvennem a legújabb, egészen csinos fehér ruhámat, gondoltam, pedig rengeteget válogattam, mire találtam egy olyan darabot, amelyik a nyári nyaraláshoz és a konyhai mesterkedéshez is megfelelő.
A férfit NEM ÉRDEKELTEM. Akkor sem nagyon hatódott meg, amikor megtudta, hogy én vagyok a „nyertes”. Egy nagy lábasban gyors mozdulatokkal keverte az illatos vajra hintett lisztet, majd ráloccsantott egy félkancsónyi tejet.
– A padlizsánra lesz, hogy az a…! – váltott hangot, és én nem tudtam, mi baja van. Próbáltam levegőt sem venni, de ez nem volt könnyű, mert a konyhában szinte izzott a hőmérséklet. A férfi egy nagy tepsi aranysárgára pirult padlizsánszeletet rántott ki a sütőből, és orromba csodás táncot járva belibegett az olívaolaj isteni illata. Magamban imádkozni kezdtem, nehogy a szakács megkérjen arra, hogy fokhagymát pucoljak ennyi padlizsánhoz, de szerencsére egy szót sem szólt hozzám. Egyszerűen csak eltűrte, hogy nézem. És én még azt hittem odahaza, hogy a déli emberek barátságosak!
Georgiosz – merthogy így hívták a séfet – olyan undok volt velem, hogy egymaga megcáfolta az egész mediterrán térségről szóló valamennyi gyönyörű és romantikus mítoszt. Szemmel láthatóan nem volt ínyére, hogy a konyhájában – mit konyha, birodalom! – tébláboltam. Ezért, amennyire csak tudtam, igyekeztem észrevétlen és néma maradni. Esténként arra is gondoltam, hogy visszamegyek az én megszokott, koszos és szürke tekintetű városomba, ott legalább tudom a dolgomat a szálloda konyhájában. De ezt mindig csak addig forgattam a fejemben, amíg este meg nem pillantottam a ragyogóan tiszta görög égbolton a milliárdnyi csillagot. Kiültem csöppnyi szobám tágas teraszára, jeges kávét hörpintgettem, és egészen kitágult a szívem, miközben elnéztem a kis hajók fényeit hintáztató, bájosan ringó tengerre. És ki tudja, talán mégiscsak hasznát veszem odahaza a muszaka, a gürosz és a feta sajttal koronázott görög saláta fűszerezési titkainak. Elhatároztam, hogy nem törődöm Georgiosszal. Csak a kezeit figyelem, mint egy varázslóét.
*
– A napfelkelte! Láttad már a napfelkeltét a tengerparton? – sipította a telefonba nyafogós barátnőm, akiről sohasem tudnám elképzelni, hogy valaha is felkelt délelőtt 10 óra előtt.
– Ne-e-em… – mondtam bizonytalanul, és már nyúltam is a csepp, égszínkék műanyag borítású ébresztőórámért, hogy beállítsam hajnali 4-re. Vagy 3-ra? Fogalmam sem volt, Délkelet-Görögországban július közepe táján hánykor kel a Nap.
Másnap reggel a problémám megoldódott. Tulajdonképpen már fél háromtól nem tudtam visszaaludni, annyira füleltem, hogy mikor kezd csörögni a vekker. Végül nem forgolódtam tovább, hanem magamra húztam egy szellős vászonnadrágot és egy kapucnis pólót, és leballagtam a tengerpartra. Körös-körül még éjszakai csend volt. A halászhajók lámpásai messze, bent a tenger közepén világítottak, és teljesen kihalt volt a víz melletti homokos föveny. Cirógató szél-fuvallatok futottak felém a hullámok hátán, a fáradtságtól és a nedves hűvösségtől borzongani kezdtem. Leültem egy kiálló sziklás kőre, kicsit őrizte még az előző nap melegét. Fejemre húztam a kapucnit, és Kelet felé bámultam. Lassan, nagyon lassan kezdett halványabb rózsaszínűre váltani az ég alja. Elérkezett a pirkadat.
– Maga-meg-mit-csinál-itt? – hadarta, dörögte fölöttem egy ismerős hang. Georgiosz állt a hátam mögött. A hajnali derengésben különös árnyalatú volt az arca.
– Recepteket gyűjtök – mondtam, mert nem akartam azzal az elcsépelt mondattal felelni, hogy „várom a napfelkeltét”.
– Én a napfelkeltét várom – szólt erre Georgiosz, most először beszélt hadarás nélkül. Orrát belefúrta a sós levegőbe. Fehér ingben volt, és a hajnali fényben rózsaszín árnyalatokkal hintett szürke nadrágban. És mezítláb. Egészen más volt, mint a konyhában, a tűzhely mellett állva. Elmosolyodtam.
– Mi a kedvenc étele? – kérdezte, és leguggolt, ujjaival turkálni kezdte a homokot.
– A rablópecsenye! Félig véresre sütve, méregerős paprikával – válaszoltam, ő pedig nevetni kezdett. Öblösen, jóízűen, még a tenger is megmozdult tőle.
– Nem is tudtam, hogy maga tud beszélni. És pláne, hogy ilyeneket mond – felelte, és továbbra sem hadart.
– Én meg nem hittem, hogy maga tud nevetni. És hogy egyszer szóba áll velem. Maga egy olyan, de olyan… – de nem találtam a megfelelő szót.
– Morcos-öreg-medve-folyton-csak-zsörtölődik – szűrte ki fogai között villám sebességgel a szavakat. Már nem nevetett.
– Öregnek éppen nem öreg – vetettem oda, és abban a pillanatban a felkelő Nap első sugarai fényárba borították az egész látóhatárt. Mintha felkapcsoltak volna egy lámpát. A legerősebb fényűt: arany szín öntötte el a tengert. Mindketten felkiáltottunk.
– Ezredszer látom, de sohasem tudok betelni vele – mondta Georgiosz, és én egy pillanatra arra gondoltam, milyen rettenetes fájdalom, milyen csalódás, miféle sötét és vigasztalan múlt nyomja a lelkét, hogy minden reggel fényben kell megfürödnie.
– Én most látom először – mondtam halkan, és úgy hittem, ez legalább olyan hatásos, mint amit a férfi mondott. Georgiosz rám nézett. Sűrű, fekete hajában arany szálak himbálóztak.
– Tudja-e, ma mit főzünk? Ropogósra sült tintahal karikákat, rozmaringos báránypecsenyét, narancskrémet pirított mandulával. Jó lesz-e? – kérdezte, és megvillantotta szikrázóan fehér fogait. Szóval kibékültünk, gondoltam, és kezet nyújtottam.
– Igen, imádom a rozmaringos sülteket – válaszoltam, és nagyon reméltem, látszik az arcomon az az öröm, ami belülről melegíteni kezdte a szívemet. A hajnali sugarak felébresztették bennem azt a pici boldogság-magot, amely még születésünk előtt belekerül lelkünk porhanyós földjébe, aztán sok-sok évig várakozik, hogy szárba szökkenhessen.
Egészen más kedvvel mentem be délelőtt a tavernába. Gyönyörűnek láttam a városka minden házát, minden utcakövét. Rámosolyogtam egy virágárusra, megcsodáltam egy cukrászda üvegpultja mögött a csábító színű fagylalt-csodákat.
– Na-máris-megjött-lehéjazhatja-a-mandulát – mondta köszönés helyett Georgiosz, és ott, a „birodalmában” egészen más volt, mint hajnalban a tengernél. Rá sem lehetett ismerni.
– Van magának egy ikertestvére? – kérdeztem, de úgy tett, mint aki nem hallotta meg. Bebújt hatalmas köténye, zöldségei és gyümölcsei közé. Ám a csokrocska rozmaring, amely az asztalon illatozott, és a tál mandula, amit elém rakott, hitelesítette az emlékeimet.
– Georgiosz – kezdtem, de nem fejeztem be a mondatot, mert ahogyan a férfi rám nézett, az szinte megperzselte a bőrömet. Forró vizet öntöttem a dundi mandulaszemekre, aztán könnyed mozdulattal lepattintgattam minden egyesnek a héját. A ropogós magvak levetett barna ruhái viccesen úszkáltak a tálban, a víz tetején.
– Igazából a csokoládétorta a kedvencem – mondtam, felelve a főszakács hajnali kérdésére. Ő azonban nem szólt semmit. Gyors mozdulatokkal aranysárga panírba mártogatta a hófehér tintahal-karikákat, és egyenként beleeregette őket a gyöngyözve forró olívaolajba. A félig átsült rozmaringos bárány mellé apró krumpliszemeket dobált a tepsibe, és visszatolta az egészet a sütőbe. Rábökött egy nagy kupacnyi narancsra, én pedig némán facsartam ki az érett gyümölcsök illatos levét.
– Na! – mondta Georgiosz, amikor az utolsó kavarást tettem a narancskrémen. Ennyi volt összesen az a dicséret, amit képes volt kipréselni az ajkai között.
*
Reggel újra lementem a partra. Majd azután is, meg azután is. Egészen hozzászoktam ahhoz, hogy napfelkelte előtt keljek. Georgiosz azonban nem jött ki több hajnalon a tengerhez. Legalábbis ott, ahol egyszer találkoztunk, és ahol én minden reggel bámészkodtam, ott nem.
Napközben is úgy viselkedett, mintha nem lett volna az a pirkadat. Az a kedves, az a nevetős hajnal. Ez először rosszul esett, de aztán nem törődtem az egésszel. Inkább próbáltam örülni annak, hogy mennyi mindent tanulhatok ettől a tapasztalt, tehetséges, gyorskezű és kreatív szakácstól. Kiismertem a hellászi sajtok, a joghurtok, őszibarackok és tengeri gyümölcsök elkészítésének minden fortélyát. Már álmomban is tudtam, mennyi olajat, citromlevet és áztatott zsemlemorzsát kell kevernem a tőkehalikrából készült taramoszsalátához, hogy milyen fűszereket szórjak a keftedesz nevű, darált borjúhúsból sütött apró húsgombócok masszájába, és boldogan csorgattam a mézet a lukumadesz nevű, fahéjas sütemény gömbölyű hátára…
Esténként pedig el-elmentem valamelyik helyi tavernába, Mythos sört iszogattam és sós pisztáciát rágcsáltam hozzá, és nagyon tetszett a görögök ráérős, nyugodt élettempója. Ők valahogyan egész máshogy szemlélték a világ dolgait, mint mi ott fenn, a hideg és fénytelen Északon. Mire véget ért a nyár, úgy éreztem, sokkal inkább tartozom ehhez a török partok lábainál megbújó, apró görög szigethez, mint a saját, borongós szülővárosomhoz.
– Holnap elutazom – mondtam Georgiosznak, amikor az utolsó napfelkelte-nézésből egyenesen besétáltam az étterembe. Csodálkoztam kicsit, hogy már ő is ott van. Úgy tűnt, megijedt, amikor meglátott.
– Mindig-ez-a-vége-mindig-elmennek – hadarta morcosan, és hatalmas csörömpöléssel levert egy öblös, rézből készült merőkanalat.
– Kicsodák? Kik mennek el? – kérdeztem, de láttam, hogy a férfi nem akar beszélgetni. Néztem, amint tüsténkedik a tálak és a kanalak, a vágódeszkák és a tölcsérek között. Láttam, milyen felhős az arca, olyan volt, mint odahaza ősszel az ég.
És akkor végre megértettem, hogy Georgiosz miért nem mert szeretni engem egész nyáron. Mert már az első naptól kezdve attól félt, hogy egy délelőtt majd elmegyek. Elmegyek, és magammal viszem a szívét. Mert a szigetlakókkal ez mindig így történik. Jön valaki, besétál az életükbe, térül-fordul, aztán visszatér a hazájába…
Nem szóltam semmit, leültem az egyik hokedlire. A férfi tovább titokzatoskodott. Kiment abba a helyiségbe, ahol a nagy, csaknem plafonig érő hűtőszekrények sorakoztak. Nem tudtam, mitévő legyek. Magam elé kötöttem a ronda, sárga kockás kötényt, mint minden nap, mióta csak a szigeten voltam. Aztán mégis letettem. Ez valahogy nem olyan nap volt, mint a többi.
– Na-idejöjjön…! – szólt be a konyhába Georgiosz, és éreztem a hangján, milyen izgatott.
Odamentem a legnagyobb hűtőszekrényhez, ahol a férfi állt. Kivett belőle egy hatalmas csokoládétortát! Gyönyörű, fényes-barna krémmel bevont, csokoládé rózsákkal díszített cukrászati csoda volt. A közepén pedig kicsi, fehér marcipánlapon egy francia felirat: „Calme de la mer” – „A tenger nyugalma”.
– Hát ez? – kérdeztem, és magam sem tudtam, hogy a tortára vagy a feliratra célzok.
– Magának-csináltam-hogy-örüljön-és… – hadarta izgatottan Georgiosz, aztán tétován elhallgatott. Abban a pillanatban nem tudtam, volt-e már hozzám ember ennyire közel az életemben.
*
Amikor távolodott a hajó a szigettől, úgy éreztem, megszakad a szívem. Aztán azt hittem, lezuhan a repülőgép bánatom hatalmas súlyától.
– Na, miket tanultál? Tudsz-e szőlőlevélbe töltött rizst csinálni? – kérdezte a barátnőm este, amikor felhívott. – Na, tudod, azt az izét, hogy is hívják görögül?
– Dolmadakia – feleltem, és biztos voltam benne, hogy szülővárosomban hamarosan én leszek az egyik leghíresebb szakács. Georgiosz ellátott egy életre való recepttel és konyhai fortéllyal.
Igazam lett. Csak az volt a baj, hogy minél több muszakát és szuvlakit készítettem, minél buzgóbban locsoltam a szirupot a görög vendéglőben tanult édességek tetejére, annál inkább hiányzott a sziget, és… Nos igen. Hiányzott Georgiosz. A kis marcipánlapon, amit megőriztem a csokitortámról, teljesen elmaszatolódott a felirat, annyit nézegettem esténként.
Egy borongós késő őszi délutánon, amikor annyira fáztam, hogy még egy zoknit kellett húznom a lábamra, a barátnőm ezt mondta:
– Ne lógasd már folyton az orrodat! Nyáron majd megint elmész oda, bámulod azt a híres napfelkeltét, és kész. Mások is így csinálják.
Felhúzott szemöldökkel néztem rá. Mások? Mit bánom én, hogy hogyan csinálják mások!
*
– Elment az esze? Most akartuk előléptetni! – kiabált velem torkaszakadtából a hotel igazgatója. December eleje volt. Elég nehezen tudtam megszervezni az utazást a szigetre, de végül ott voltam megint.
A part egészen kihalt volt, nem olyan, mint nyáron. Szállingózott a hó. Nyoma sem volt a turistáknak, a tavernák többsége csukott spaletták mögött téli álmát aludta. Georgiosz éppen falatnyi húsgombócokat készített, és paradicsomos mártásba rakosgatta őket. Megállt a keze a levegőben, amikor meglátott. Szélesen elmosolyodott.
– Na-mi-van-hiányzott-a-tenger-nyugalma? – darálta izgatottan, és sokkal jobban hadart, mint bármikor életében.
Ezúttal én voltam az, aki nem szólt semmit. Némán átöleltem ezt a hatalmas testű, fokhagymaszagú, széles mosolyú, tétova férfit, és kényelmesen befészkeltem magam erős karjaiba. Szivárvány színben táncolt körülöttünk a konyha, és én azt éreztem annyi szürke év után, hogy végre valahára hazaérkeztem.
Hozzászólások