Arckontúrok, szemek mögött,
harsogó csönd, fürkész az élet.

Ártatlan, tüzes, azúr és meleg barnák,
fedetlen s takarva napjaikat járják,
barackbársony bőrben még el-elpirulva,
idő faragtával mély redőkbe bújva.

Elring a csípőn ezredévek bája,
szemérmes óriásként csüng a fügefalevél,
port söpör a lepel, de nem ad biztos fedélt
az Évát rejtő lepel, sem a sötét burka.

Mozdulatok vad táncra hívnak,
alkura várón csobban a vér,
s éhezőn lüktet a sárba taposva
a szétzilált, misztikus emberi lét.

Koldus járja a világot kifosztva.

Szíve fölött, foszló zubbony alatt
csak az Egészet markolja reszketőn,
oly féltett, édes, meleg kincsét,
mit teremtéskor vállára raktak.

Szerelmes szavak sírnak körötte,
sóvárogva hull a szeretet könnye,
jajong s vigad körbe, csak körbe,
s örök életre víve nyújtja kérges tenyerén
hófehér gyolcskendőbe kötve.

És arckontúrok, szemek mögött
harsogó a csönd, fürkészi őt az élet.

Ártatlan, tüzes, azúr és meleg barnák
fedetlen s takarva napjaikat járják,
ma barackbársony bőrben még el-elpirulva,
s holnap, idő fölfaltával mély redőkbe bújva.

De pihen a nyolcas az idők örökén,
nő és férfilélek nagy harmóniában,
testük szépség, erő és leírhatatlan,
s a végtelen így üzen a haramiáknak.

Megosztás

Tweet