Húsz éve is elmúlt, hogy feleségemmel Szegeden barangolva betévedtünk egy művelődési ház amatőr tárlatára. A középszerű képek között ámulattal fedeztük fel a naiv festőművészet néhány gyöngyszemét, Batáné Bertus Terézia alkotásait. Felkerestük őt szegedi otthonában, és szakmai segítségünk ígéretével képeinek dunántúli vándoroltatását ajánlottuk számára. Örömmel és bizalommal fogadta elképzelésünket. Tartós együttműködésünk tiszteletteljes barátsággá alakult.
Teréz nénire emlékezünk. Kivételes ember volt. Szerény magabiztossággal járta különleges életútját. 1986-ban Várpalotán a kiállítási katalógusban így ír önmagáról: „Már tizenkét évesen inas lettem, varrni tanultam. Dolgoztam varrodában és ruhagyárban, végül önálló kisiparosként. Már nyugdíjasan valósítottam meg régi vágyam: elkezdtem festeni. 1984-ben egy csoportos amatőr kiállításon került három képem a nyilvánosság elé. Azóta festményeim az ország különböző városaiba kerültek, sőt még az óceánon túlra is vittek belőlük. Idáig ennyit értem el, ami nagyon jólesik, különösen már így, az életem alkonyán.”
Teréz néni színes-szép alkonyát egy csendes nyárvégi napnyugta zárta. Szeptemberben temették Budapesten.
Kocsis József:
Emlékezés egy naiv festőre
Itt lehetne köztünk egy idős művészasszony, és ha itt volna, akár útra is kelhetne, hogy eljusson Szegedről Szentlőrincre, miért ne történhetne ez így, pedig kemény tél volna, országos, nagy havakkal, a vasúti váltók beragadnának, a vonatok elakadnának a hótorlaszokon, és ha eljutnának mégis valahová, késve csak, bizonytalan csatlakozásokkal, cserbenhagynák az utazókat és a várakozókat, azokat is, akik Szentlőrincen várakoznának a falakra kifüggesztett festmények alatt, miután lerázták cipőjükről a havat, állnának tócsákban toporogva, várakoznának sokáig, aztán szétszélednének csalódottan, csak a gazdátlanul maradt képek emlékével vigasztalódnának, és ezekről mesélnének az otthoniaknak, mit sem tudván arról, ha úgy esne, hogy az összefagyott öregasszony mégiscsak megérkezne az éjszakai vonattal, váratlanul már, mit sem törődve azzal, hogy a megnyitót lekéste, és elfogadván a felkínált szállást dehogyis pihenne, beszélgetne a háziakkal pirkadatig. Itt lehetne köztünk, ezzel kezdtem, és különösnek tartom, hogy jól tudom, nincsen itt köztünk. Pedig mintha velünk volna ma is.
Nagyon régen halt meg, aki öt éve halott? Emlékszünk még rá? Vagy még inkább: emlékezhetünk-e már rá? Az első valamennyire kerek évfordulón? Én emlékszem rá: öt éve halt meg Batáné Bertus Terézia, szeptember 9-én temették. Mégsem erre emlékezem. Hanem hogy élt előtte. És alkotott. Festett. Attól fogva, hogy lett ideje rá. A nyugdíjas kort kellett ehhez megérnie.
Húsz éve annak, hogy a kiállításait elkísérő vendégkönyvébe lelkes mondatokat írtam a naiv festőművész asszony képi világáról. Elolvasta, nem láttam örömet az arcán. Nem szeretem ezt a szót, hogy naiv, mondta. A tiszta, romlatlan lelkű, a világra gyermeki kíváncsisággal rácsodálkozó és az élményeit ösztönösen magasrendű művészi eszközökkel kifejezni képes, öntudatos művész kihallotta a szó mögött megbúvó, lekicsinylő és lekezelő jelentésárnyalatokat: tapasztalatlan, tanulatlan, önkontroll nélkül való, gyermeteg. Arra azonban büszke volt, hogy néhány képével gyarapíthatta a kecskeméti naiv művészek múzeumának állandó tárlatát. Ma már a múzeum lehetne erre büszke. (Van még ilyen intézmény? Rég jártam arrafelé.)
Havas dombhátak, fenyőfák, kis kápolnák, virágcsendéletek, meglehet, a kápolnabelsők virágdíszei közül valók – gyakori motívumok a képein. Talán mert ezek sűrítetten együtt vannak a mecseknádasdi Kálvária domb látképében, ahányszor csak arra járunk Bonyhádra
menet, Bonyhádról jövet, eszembe jut a találkozásunk, különösen azokon a téli napokon, amikor a meginduló hóesés leheletfinom rajzolatokkal köti össze a meredek oldalon ívesen fölfelé törő stációkat, s az oda-vissza gyalogösvény rövidülő cikcakkjai egy pontba futnak össze: a dombtetőn a fenyők ölelésében álló temetőkápolna kapujában. Sokszor gondoltam arra, le kellene fényképezni, és elküldeni neki ezt a különös szépségű képet, amely olyan éppen, mintha ő festette volna, méltó az ecsetjére, hátha megihleti. Nem készült el az a fotó sosem, és öt éve azt is tudom, megfestetlen marad a kép már végérvényesen, számomra létező az mégis: hóeséses kiállítás-megnyitó kinagyított képeként tárul elém, valahányszor a puhán ereszkedő pelyhek kirajzolják a stációkat érintő gyalogút cikcakkos vonalvezetését, és ha nem rohanó kocsiablakból nézném, és a szemem is a régi volna, talán a képaláírás is idelátszana: Batáné Bertus Terézia.
Szóljon hozzá!