Hajdanában danában, mikor még a nő csak lány volt, élt egy fiú: Fajankó. Ez a Fajankó a fiúgimnáziumba járt, a szóban forgó lány pedig, ha hiszed, ha nem, a lánygimnáziumba. A lány apja tudós tanár, a fiúgimnáziumban osztogatta a jeleseket és – ahogy ő mondta – a „kampókat”. A fiú bátyja tudós diákként a tudós tanár legkedvesebb tanítványa volt, Fajankó azonban – bár erre a család barátjává lett tudós tanárnál jó esélye lehetett volna… Nos, erről szól a történet.
Történt egyszer, hogy Fajankó osztálya farsangi bulit rendezett a párhuzamos osztállyal, akiknek osztályfőnöke a tudós tanár volt. Természetesen meghívták a lánygimnázium azonos korú osztályait, kiknek jöttével illatos vidámsággal, kedves viháncolással telt meg a tornaterem. A fiúk izgalommal méregették a „csajokat”, a majomszigetről fölényesnek álcázott bátortalan tekintetek pásztázták a petrezselymet áruló vendégeket. A zene biztatóan szólt, Pedró ördögien pergette a dobokat, Kálmán szédületes harmonika futamokkal kísérte diákos énekét: „Itt már minden hasztalan…”
A tudós tanár váratlanul Fajankóhoz lépett:
– Fiam, látod ott azt a szemüveges, csinoska kislányt? A lányom. Mindketten itt mamlaszkodtok, pedig hát táncolni jöttetek. Nem? Fölkérhetnéd…
– Ne tessék haragudni, de még nincs kedvem táncolni.
És öntudatosan bámészkodott tovább. Büszke volt lázadó-önmagára a Fajankó.
A múló évtizedek alatt a büszkeség hetyke csillogása megfakult, fátyolossá vált, beleszövődtek anyagába lassan valami furcsa, visszamenőleges szégyenérzet alaktalan, sötétlő foltjai. Fajankó mind többet gondolt a szemtelenül visszautasított tanárra, a megszégyenült apára, és az azóta biztosan csinos nővé alakult kis hölgyre (lányára? unokájára?). A Tanár úr már rég elment, nincs kitől bocsánatot kérnie. Fajankó terhe egyre nő. Szeretné, ha volna túlvilág, ahonnan a Tanár úr elnézően tekintene le rá. Megbocsátaná a megbocsáthatatlant, és akkor Fajankó boldogabban élne, míg meg nem halna.
Szóljon hozzá!