Szomszédaim. Ezt a képet tavaly készítettem róluk. Másfél évtizede ismerem őket, cigányok. A kerítésen át néztem, ahogy készültek a hóemberek. A férfi lapáttal építette a törzseket, a leány görgetve hizlalta a fejeket. Az asszony időnként hógolyóval dobálta emberét, aki válaszul meghempergette a hóban sikongva kacarászó feleségét. A kutyák vakkantva ugráltak körülöttük, bele-beleharaptak a friss hóba. Órahosszat is játszott így a család, boldog emberek.
A képen guggoló leányka tizenöt éve született negyedik gyereknek. Azóta a legidősebb szép nővé érve 18 éves korában hosszas betegeskedés után meghalt. Az egyetlen fiú legénnyé cseperedve összeállt egy nála idősebb nővel, elköltözött a faluból. Alkoholista lett, nem jár haza. A harmadik testvér férjhez ment egy jóravaló, dolgos mezőgazdasági vállalkozóhoz. A szomszédos községben élnek, nem szűkölködnek, hetente hazajönnek, segítik a szülőket. Nagyszülőket is mondhatnék, hisz mindig örömmel fogadják a már ötéves unokájukat, akárhányszor befordul udvarukba asszonylányuk bordó autója.
Békés életüket nemrég egy borzalmas hír kavarta fel: vejüket halálos munkahelyi baleset érte. A zokogó anyós keserves telefonálgatások után a halottnak vélt vőtől tudhatta meg, a hír nem igaz, él, semmiféle baleset nem történt. Valaki megtréfálta a cigányokat. Ezt is kibírták, megedződött, erős a lelkük. Mosolyognak. Íme az ember.
Szóljon hozzá!