Kiakolbólítás?

Ilyet még nem pipáltam! – mondanám tréfásan, ha éppen a hírtől nem füstölögnék már magamban. Hihetetlen. Pedig a hír igaz: kilakoltatták a hajléktalanokat. Pontosabban így igaz a hír: a fővárosban az egyik kerületi Vöröskeresztet úgy költöztették ki, hogy nem volt hova be. Az ily módon hajléktalanná vált segélyszervezet már nem képes menedéket nyújtani annak a több száz hajléktalannak, akik eddig náluk találtak meleget, ételt, tisztaságot, emberi szót. A vöröskeresztes hölgy szomorúan tekint a kamerába: ellátatlanok maradnak védenceik.
A hivatalok nem szomorúak. A Hivatal nem érzeleg, intézkedik. Hivatalból. És persze jogszerűen, ha onnan nézik. Ám innen nézvést…? Vitatkoznak is a hivatalnokok, mutogatnak egymásra az önkormányzatok. Állítják: a jogszabály egyértelmű. Talán mégsem?
Hogyan állhatott elő ez a képtelen helyzet? Ki és miért köteles akár átmenetileg is ellehetetleníteni egy kiválóan működő karitatív közösséget? Miért kell ellátatlanságra kárhoztatni azokat az elesetteket, akiket jog és erkölcs szerint segítenie kell a társadalomnak?
Ilyen volna a jogállam? Nem hittük volna.
Tudjuk, hogy a kiürített épületet birtokba veszi valamelyik egyház.
Elképzeljük, hogy a hajléktalanok fáradhatatlanul mennek, csak mennek a főváros utcáin, mennek isten hírével.
Gondoljuk csupán, hogy a háttérben valakik forgatják szemeiket s vetik a keresztet. A hajléktalanokra is.
Bizakodunk, hogy képzelődésünk alaptalan, az érintettek valamennyin a megoldáson fáradoznak.
Úgy legyen!