Ötven éve is lassan, hogy sokat vonatoztam. Az utóbbi évtizedekben már inkább gépkocsival, néha autóbusszal közlekedem. Kívülállónak számítok immár MÁV-ügyekben.
Mégis érdeklődéssel hallgattam a rádióműsort – egy nyugdíjas ezt napközben is megteheti -, amelyben a vasúti kalauzoknak tervezett mosolycsekkről beszélgettek, betelefonálgattak. Eszembe jutottak a „lépcsőnislógtunk” diákéveim, benne meglepő élességgel a kalauzok is. Minden állomáson a vagonok mellett figyelve sípoltak, integettek, fényjeleztek, ha már valamennyien fent voltunk, ha már senkinek nem ért földig a lába. Kapaszkodtunk, utaztunk. Talán mosolytalanul, de örültünk, hogy nem maradtunk le a vonatról. A kalauz sem sokat mosolyoghatott, csak mondogatta türelmesen, hogy menjünk beljebb, üres a kocsi belseje – ezt akár tréfálkozásnak is tekinthettük -, aztán ő is feltolakodott a legalsó lépcsőre. Vigyázott ránk, vigyáztunk egymásra.
A mai főnökök – a vasutasok persze – szeretnék, ha az utas és a kalauz kedvesen mosolyognának, némi derűt lopva ezzel az egyhangú zötykölődés komorságába.
Na, olaj a tűzre! Jöttek a telefonok, hogy röhejes ez a mosolygás a piszokban-szemétben, a vezetők inkább törődjenek a takarítással, a mosdók állapotával, a menetrend betartásával, a dolgozóik fizetésével – addig jobbára csak vicsorgás ez a mosolygás. Ezt igaznak hallom, a telefonáló hangja nem mosolyog. Felülkerekedik az indulat, elutasítjuk a jó szándéknak, az emberségnek még a lehetőségét is. Közben telefirkáljuk a vagonok külsejét, összemocskoljuk a belsejét, felszaggatjuk az üléseket, ellopjuk a mozdíthatót, inzultáljuk a kalauzt…
És a MÁV békemosolyt ajánl. Kötelező önuralommal? Talán Janikovszky Évától tanult bölcsességgel: „Mosolyogni tessék!” „Mert a mosoly, meggyőződésem szerint, mindig egy kis fényt hoz az életünkbe, meg a máséba is.” (J. É.)
Bárha vihetne fényt a telefonok sötétebb végébe is!
Szóljon hozzá!