Szombatonként szeretek sokáig szunyókálni. Vasárnap viszont örülök, ha korán ébredek. Azonnal bekapcsolom a rádiót. Nem, nem a Vasárnapi újságot hallgatom, ahelyett inkább aludnék. A Petőfire kapcsolok, hatkor kezdődik Benedikti Béla műsora. Szeretem – és évek óta elhallgatom – hajnali dörmögését, belső nyugalomról tanúskodó mondatait, szelíd bölcsességet sugárzó gondolkodását. Nem uszít, nem gyűlölködik, nem akar meggyőzni. Csak gondolkodik és elgondolkodtat, ettől meggyőző.
Hogy miről? Történetesen a hatalomról. A hatalomról, amely – így gondoltam sokáig – eltorzítja a személyiséget: önteltté, gőgössé, kegyetlenné tesz, vagy hízelgővé, alázatossá, gerinctelenné. Aszerint, persze, hogy uralkodunk-e vagy felettünk uralkodnak. Aztán jön Benedikti és azt állítja – makacsul vissza-visszatér erre −, hogy nem a hatalom fordítja ki önmagából az embert, hanem a hatalomvágy.
Igaza lehet. Ha ritkán is, tapasztalhattuk, hogy hatalomvágy nélkül a hatalom szolgálattá szelídül, ordassá a hozzá szegődő hatalomvágy teszi.
Riasztó, ha belegondolunk: szinte mindnyájan rendelkezünk valamekkora hatalommal. Lehetnek beosztottjaink, kapcsolatba kerülhetünk nálunk gyengébbekkel, kiszolgáltatott helyzetben lévőkkel, mások gyerekeivel. A hatalmi pozíció szükségszerűen kiváltja-e a hatalomvágyat?
Iskolai emlékképeim kétféle magatartásmódot jelenítenek meg: az egyik pedagógus szabványosító buzgalommal tűzzel-vassal saját (eszmény)képére akarja formálni a tanulót, a másik „csak” embert akar nevelni növendékéből, azt az egyszeri és megismételhetetlen embert, aki csak az adott gyermekből formálódhat. Az egyik eszköztára roppant gazdag: ha kell mosolyog, buksit cirógat, árad belőle a kedvesség – kiváltképp, ha az igazgató látja, esetleg a szülő „valaki”. Szükség esetén azonban – s mikor ne volna erre szükség? – szigorú, kérlelhetetlen és parancsoló. A könyörtelen fenyítés sem áll távol tőle: kiabál, ordít, hajat s fület cibál, olykor – a szertárban – pofoz is. Majd ő megmutatja. A másik eszköztára kevésbé látványos. Nem sajátja a túlzott kedvesség, inkább csak a tekintetével simogat, halkszavú, türelmes. Jellemzője a barátságosan határozott kérés, a meggyőző követelés, a tárgyilagosan nyugodt értékelés, a megértő bírálat. Nem idegen tőle az érvekkel kísért, kiérdemelt dorgálás, az elkerülhetetlen és megindokolt büntetés. Eszköztárából végképp hiányzik azonban az emberi méltóságot sértő minden megnyilvánulás, a testi fenyítés eszébe sem jut. Mert humánus személyiségében nyoma sincs a hatalomvágynak.
Iskolás éveimre ránehezedett a verés megaláztatásától való félelem. Pedig első elemista korom óta a védett gyerekek közé tartoztam. Az eminensek közé, akik tekintélyt szereztek maguknak, védelmet a tanári indulatok ellen, akiket nem lehetett megütni. De körülöttünk suhogott a pálca, csapott a körmökre a vonalzó, nyaklevessel, haj- és fülcibálással fenyegettek a fegyelmet követelő felnőttkezek. Mi lesz, ha egyszer engem is elérnek?
Már ötödikbe jártam, amikor ez bekövetkezett. Alaki gyakorlatokat végeztünk a tornaórán, V. tanár úr harsogta vezényszavait: igazodj! pihenj! vigyázz!, és végighordozta szigorú tekintetét a mozdulatlanságba merevedett seregen. És ekkor – bár ne tettem volna! – megvakartam az orromat. V. tanár úr egy ugrással előttem termett, és hatalmas pofonnal torolta meg vérlázító fegyelemsértésemet. – Ha elefánt száll az orrodra, akkor sem mozdulhatsz – tette hozzá sajátos humorral. Nem nevettünk. Osztálytársaim megdöbbentek, én megsemmisültem. Talán ekkor váltam örök lázadóvá.
Tanár leszek, gondoltam később, igazságos tanár.
Első évemben 5-6. osztályokban tanítottam. Bölcs igazgatóm csak szorult helyzetben küldött-engedett korban és termetben hozzám közelebb állók közé egy-egy órát helyettesíteni. Igazolódott az óvatossága. A nyolcadikba beléptemkor az osztályzaj nemhogy nem csitult, tán még erősödött is. Mintha senki sem érkezett volna a tanári asztalhoz. Csendet kérő szavaimra itt-ott nevetgélés hallatszott. Újabb és újabb megszólalásom, várakozásom csak fokozta a lármát, amelybe már brekegés, bégetés, mekegés is vegyült. Kínosan hosszú percek után elhagytam a termet, hogy igazgatói segítséget kérjek. A lépcsőforduló azonban pályám fordulója lett: egyedül kell boldogulnom! Visszamentem az én „állatkertembe”, és a legközelebbi mekegőnek lekentem egy irgalmatlan pofont. A beállt csendben elővettük a tankönyveket. Emlékszem, akkor elégedett voltam. Győztem. Később egyre gyakrabban gondoltam megdermedt áldozatomra, felerősödött bennem a saját iskolai megaláztatásaim emléke, a pofonokat elszenvedők keserűsége, a kiszolgáltatott ember tehetetlen gyötrelme. Azóta tudom – bárha arcpirulás nélkül is tanulható volna −, a célravezető megoldás nem feltétlenül esik egybe a jó megoldással.
Tévedek talán, amikor azt hiszem, hogy néhány régi pofon története bármiféle érdeklődést kelthet. Manapság, amikor Bud Spencer filmbéli pörölycsapásain vidulunk, filmbéli rosszfiúk lövöldözős hullagyártása próbál izgalmat kelteni a fotelben rágcsáló tévénézőben, aki legfeljebb „nézd, anyukám”-mal reagál a bevásárlóközpontban, piacon, buszon felrobbantott emberek véres látványára, a fegyveres diákok iskolai mészárlásaira, túszdrámákra. Egy-egy pofontól felforr-e még a vér, megrezdül-e a lélek? Vagy csak a bőr sajog? Az érintett arc pirul?
Amikor vasárnaponként – végre megint vasárnap! – a Petőfire kapcsolok, és félálomban még ráhangolódom Benedikti európai akusztikájú hajnali dörmögésére, mintha elhihetőnek tűnne: nem költői kérdések ezek. Ilyenkor hinni vélem: formálódnak az elfogadható válaszok.
Szeretem a vasárnapi ébredéseket.
Szóljon hozzá!