„…és Isten szólt: Még egyedül vagyok…
Embert alkotok magamnak!”
(J. W. Johnson: A teremtés)
Elemista kisdiákként pénteken gyónó, vasárnap áldozó római katolikus voltam. Szerettem a hit- és erkölcstanórákat. Nem felejtettem reverendás hittanárunkat, aki elvezetett bennünket a menny és pokol varázslatos birodalmába, terelgetett minket a jóság, a felebaráti szeretet útján. A Jóisten közelségét a vasárnapi miséken a belvárosi templom hatalmas kupolája alatt zengő-zúgó orgonaszó és a nyelvemen olvadozó ostya hatására éreztem. (Szentmisét nagyritkán mulasztottam, csak ha a szombaton kimosott egyetlen ruhám reggelre nem száradt meg. Hétfőn vittem a szülői igazolást: „Gyermekem rosszullét miatt nem ment templomba.” Isten bizonyára megbocsátóan csóválta jóságos fejét.)
Az elemista évek, s velük a varázslat, elmúltak. Elindultam a tudományokkal kikövezett, csillagokkal szegélyezett materialista úton. Bejárva néhány útvesztőt, megtéve sok kanyart, egyenesbe fordulva ráleltem az anyagi világ öröklétű igazságára. Ateizmusomat az ész diadalának gondoltam, fiatalságom hetyke szellemi fölényével tekintettem a hívőkre. Magabiztosságomat némileg megingatta a számos természettudós istenhite, de mert e jelenségre magyarázatot máig sem találtam, megmaradtam a ráció diktálta világnézetemnél. Mit kezdhetek most a hit irracionális-emocionális, igazolást nem igénylő érveivel? Mit mondhat a hit a hitetleneknek?
„Az emberi élet hittel átszőtt élet” – olvasom. Magam is úgy vélem, hogy az állatvilágból kiemelkedett ember sajátja a hit. Ha valóban csak az embernek van jövőképe! (Érte már az embert néhány „állati” meglepetés.) Személyes jövőképünk megjelenési formája nem a tudás, inkább a remény, a hit. Remény holnapunk eljövetelében, a napsütésben, az egészségben, a szerencsében… Reménykedünk vágyaink megvalósulásában. A remény azonban – jól tudjuk – kétesélyes, ha nem teljesül, beletörődve éljük megszokott életünket. A hit már-már valóság. A hit rendíthetetlen bizalom vágyaink megvalósulásában. Hittel hiszünk az emberi mivoltunkat megteremtő elvont fogalmak valóságában. Akkor is, ha sorsunk (történelmünk) nem igazolja hitünket. A népmesék szegénylegénye, mostohagyermeke, legkisebb testvére roppant erejével, könyörületes szívével, csavaros eszével, talpraesettségével felülkerekedik minden gonoszságon. Legyőzi a hétfejű sárkányt, és – szemben a valósággal – vele győz az igazság.
Az igazságba, szabadságba vetett rendíthetetlen hitünket mártírok hosszú sora bizonyítja. „Jótett helyébe jót várj!” Csak fújj bele az aranysípba, csak fordítsd el ujjadon a gyémántgyűrűt! – és érkezik a baráti segítség. Az ember nem élhet jóság és szeretet nélkül. Hisz hát bennük rendíthetetlenül – látva bár a mérhetetlen gonoszságot. Az elkerülhetetlen halál ellenére hinni akar az örök életben is: a mesékben megtaláljuk az élet vizét, hogy örökké élhessen a test, a vallásokban megtaláljuk a túlvilágot, hogy örökké élhessen – legalább – a lélek.
A népmesék tanulságai, a vallások tanításai hitünk forrásai, táplálói lehetnek. Táplálói az emberbe vetett hitünk erejének. Mert minden hit rólunk szól. Az ember igazságáról, az ember jóságáról, az ember emberségéről, az istenek emberségéről. Az isten és az ember szellemi találkozásáról, melyben egymást megteremtik, az ember és ember felebaráti kapcsolatáról, melyben karon fogják egymást.
A hit minden útja az emberhez vezet.
Ember nélkül az Isten sem látta értelmét a világnak.
Szóljon hozzá!